"Minden út Rómába vezet.", tartja a mondás.
Rubine Lecomte, viszont bármit tesz, bárhogy igyekszik, végül mindig a szülőhazájában, Monacoban köt ki, hiába is szeretne elszakadni a helytől. A gyász, mázsás súlyként nehezedik a vállára, mégsem törhet...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Az élet megy tovább, szokták mondani.
Szerintem inkább csak telnek a napok. Majd a hetek és a hónapok.
Szeretném azt hinni, hogy már kevésbé fáj, de az igazság az, hogy hozzászoktam. Már nem kapott el a sírhatnék, ha a gyűrűre nézek.
De nem csak a fájdalom múlt el. Dom minden ruhájából, eltűnt az illata. Ha érezni akartam, akkor az utolsó üveg parfümjét szimatoltam, de közel se olyan finom, mint a bőrén volt.
Marco pedig, egy igazi hős. Minden este rajzolt az apukájának, amit egy dobozba tettünk, hogyha kimegyünk a temetőre, a sírra tehessen. Bármilyen szívtelenül hangozzék, egy részem örült, amiért ezen a borzalmon ilyen kiskorában me t keresztül, mert még nem fogta fel. Legalább neki nem fájt annyira, csak néha sírt az apja után.
Arthur viszont bebizonyította milyen remek barát, és keresztapa. Mindig közel álltunk egymáshoz, de ez a kapocs még sokkal szorosabb lett. Tudta milyen elveszíteni egy édesapát, és mindent megtett, hogy Marco-nál azt az űrt betöltse. Talán emiatt is viselte olyan jól.
Néztem a parkban a fiam, ahogy egy másik gyerekkel homokozott, és hálát éreztem. Ha ő nem lett volna, valószínűleg teljesen megőrjített volna a gyász.
Ahogy oldalra pillantottam, észrevettem egy ismerős fekete autót. Az utóbbi időben túl sokszor láttam. Szinte mindenhol ott volt. A tulajdonosa kiszállt belőle, és halvány mosolyt küldött felém. Nem reagáltam rá, pusztán visszafordítottam a fejem Marco irányába.
Tudtam, hogy nem úszhatom meg ennyivel, és milyen igazam volt. Vidáman ült le mellém, majd előrehajolva a térdeire támaszkodott.
-Olyan vagy, mint a pestis - motyogtam.
-Csak köszönni jöttem - mosolygott teli szájjal.
-Azért követsz mindenhova? Remélem tudod, hogy ez ijesztő.
Egy sóhajt engedett el, és hátradőlt a padon.
-Csak vigyázni akarok rátok.
-Nincs szükségünk a…
Ekkor Marco elém totyogott, így nem volt lehetőségem befejezni a mondatot. Mosolyogva simítottam végig a haján.
-Mit szeretnél Kicsim? - kérdeztem tőle.
-Iszit.
A táskából előszedte a csőrös üvegjét, amibe belekortyolt, majd összehúzott szemöldökkel nézett a mellettem ülő férfira, aki csak mosolygott.
-Te ki vagy?
Charles elnevette magát és a kezét nyújtotta a fiamnak, aki mint a nagyok, megrázta azt.
-Charles vagyok, Arthur bátyja.
-Tutu? - nézett rám azonnal Marco.
-Igen - bólintottam. - Elmondod téged, hogy hívnak?
-Marco! - húzta ki magát büszkén.
Nem tudtam mit tenni, az anyai szívem nagyon büszke voltam az előttünk álló egy méter magas kispasira.
Visszaadta az innivalóját, és már futott is vissza a kis játszópajtásához.
-Helyes kölyök - nézett utána Charles.
-Igen az.
-Hogy vagy?
-Tényleg bájcsevegni szeretnél? - húztam fel a szemöldököm.
-Nem udvariasságból kérdeztem, Rubs.
-Rubine!
A válaszom miatt, megint felsóhajtott.
-Rubine - ismételte.
-Jól vagyok. Vagy legalábbis elindultam afelé, hogy jól legyek - vontam vállat.
-Ennek örülök, őszintén. Meg annak is, hogy nem harapod le a fejem - nevetett.
-Túl sok lenne a szemtanú.
-Bocsánatkéréssel tartozom - hajtotta le a fejét. - Nem azt érdemelted volna tőlem.
-Már rég nem haragszom - vallottam be. - Igazából hálásnak kéne lennem, amiért összetörted a szívem, hiszen emiatt hagytam el annak idején Monacot, és ismertem meg Dom-ot.
-Ő jól…jól bánt veled? - kérdezte halkan.
-Csodálatos ember volt - mosolyogtam. - Ha a fiúnkból fele olyan férfit nevelek is, akkor jó munkát végeztem.
-A szüleid biztos boldogok, hogy ilyen unokájuk van.
Egy szarkasztikus nevetés hagyta el a számat, és megráztam a fejem.
-Amikor megtudták, hogy házasságon kívül estem teherbe minden kapcsolatot megszakítottak velem. Nem érdekelte őket, hogy megakartunk esküdni, egy cédának könyveltek el, aki odaadja magát bárkinek.
-Mit hittek, mi évekig csak kártyáztunk? - nézett maga elé döbbenten.
-Úgy tűnik - vontam vállat. - Egyszer se látták Marco-t, semmit nem tudunk egymásról. Az én családomat egyedül Arthur jelentette.
-Szeretném, ha tudnád, hogy nem csak az öcsémre számíthatsz. Én is itt vagyok, ha bármire szükséged van.
-Remélem megérted, hogy a bizalommal hadilábon állok.
-Arthurban mégis megbízol. Miért?
-Az ő ígéretei, nem pusztán üres szavak, Charles - néztem rá. - Az, hogy nem haragszom már rád, nem jelenti azt, hogy elfelejtettem mindent. Nem várhatod el tőlem, hogy úgy tegyek, mintha világi barátok lennénk! Ha összefutunk normális leszek veled, de ez minden. Nem akarom, hogy az életünk része légy.
A szavaim hatására mély lélegzetet vett, amit lassan engedett ki a száján keresztül.
-Nem akarom rád erőltetni magam. Megértem a döntésed, és el is fogadom. Mégis, szeretném, ha tudnád komolyan gondolom. Ha bármikor szükséged lenne segítségre, én itt leszek.
Felállt a padról, és a kocsija felé igyekezett. Egy pillanatra megtorpant, majd megrázva a fejét tovább sétált.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
