"Minden út Rómába vezet.", tartja a mondás.
Rubine Lecomte, viszont bármit tesz, bárhogy igyekszik, végül mindig a szülőhazájában, Monacoban köt ki, hiába is szeretne elszakadni a helytől. A gyász, mázsás súlyként nehezedik a vállára, mégsem törhet...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
"Eltemettem életem szerelmét."
Folyamatosan ez a mondat visszhangzott a fejemben.
Amint kiléptem Rubine ajtaján, az utcai zajok mintha eltompultak volna, és csak az ő szavai kavarogtak bennem. Eltemette élete szerelmét, és én, aki először birtokolta a címet az életében, most semmivé váltam.
Lassan, céltalanul bolyongtam a városban. Nem tudtam hazamenni, túl minden járt a fejemben, és túlságosan fájt szembenézni a valósággal, milyen jelentéktelen lettem számára. Rubine mindig is erős nő volt, de most, a fájdalom és a gyász teljesen megtörte. Láttam rajta, hogy mennyire kimerült, mennyire szenved. Az a csillogás a szeméből teljesen eltűnt, és az a tudat, hogy nem tudtam segíteni rajta, még inkább nyomasztott.
Megálltam a parkban, és leültem a fánknál lévő padra. Elővettem a telefonom, hogy felhívjam Arthurt, de az ujjam megállt a hívás gomb felett. Mit is mondhatnék neki? Hogy követtem őt, hogy megtudjam, hol van Rubine? Leordítaná a fejem. Hogy próbáltam segíteni, de kudarcot vallottam? Még meg is verne.
Zsebre vágtam a telefont, és mély lélegzetet vettem. Vissza kell térnem hozzá, de nem most. Nem így. Időt kell adnom neki, és magamnak is, hogy megtaláljam a módját annak, hogyan segíthetek neki. Ha barátként leszek az élete része, az sokkal több, mint remélhettem.
"Tanítás után vártam rá az iskola előtt. A régi Fiat-nak dőltem, zsebredugott kézzel figyeltem a kijáratot, ahol végre feltűnt az öcsém oldalán. Az addig komoly arcomra mosoly húzódott, főleg mikor Arthur megfogta Rubine feje tetejét, és felém fordította.
-Charles! - sikított.
A válltáska lecsúszott a válláról, ahogy felém szaladt, de nem érdekelte. Amint hozzám ért, elrugaszkodott a földtől és a csípőm köré fonta a lábait. A feneke alá nyúlva tartottam őt, miközben egymás nyakába fúrtuk az arcunkat."
Vágytam erre az érzésre.
De azt hiszem azt a lányt, aki akkor volt, én öltem meg. Mégis milyen barom állat, csalja meg azt, akivel leakarja élni az életét? Természetesen én. Semmit nem bántam, és nem is fogok bánni annyira, mint azt, hogy elszálltam.
Rubine nélkül nem voltam ugyanaz az ember. Nem éltem, csak léteztem.
Végül nem bírtam elviselni a gondolataimat, és mégis tárcsáztam Arthurt.
-Mi az? - szólt bele lihegve.
-Egy faszfej vagyok.
-Először is egyetértek, másodszor fékezd a nyelved, mert kiskorú is hallhat.
-Rubine kisfia van veled, igaz?
-Igen.
A háttérből hangos "Tutu!" kiálltás hallatszott.
-Valamikor tudunk beszélni? - kérdeztem.
-Persze, de most nem igazán érek rá. A kiscsávó a fején pörög.
A következő éles, gyermeki kiálltás a "Keresztapu!" volt.
Összeszorítottam a szemem, és éreztem, ahogy a szívem apró darabokra törik.
-Keresztapa...- suttogtam.
-Ne haragudj, Charles, mennem kell. Ne csinálj hülyeséget!
Köszönés nélkül nyomtam ki a telefont, és csak bámulni kezdtem magam elé.
A gyermek emlékeztetett arra az időre, amikor Rubine és én együtt álmodoztunk a jövőről. A gondolat, hogy a kisfiú az én gyermekem is lehetett volna, olyan fájdalmat okozott, amit addig elképzelni se tudtam.
Elindultam a legközelebbi bár felé, amit jól ismertem. Anno mindig ott szedtem fel az egyéjszakás kalandjaimat...
Az ajtón belépve a félhomály és a cigarettafüst szinte megnyugtatott. A pultnál leültem egy üres székre, és intettem a csaposnak.
-Nehéz évek - emeltem felé a poharat, majd meghúztam azt.
Az első korty égette a torkom, és kellemesen melengette a gyomromat. Egyre gyorsabban ürítettem a poharam, és mielőtt észrevettem volna, már a harmadik körömön voltam túl.
A világ kezdett összemosódni előttem, minden egyre tompább lett, a gondolataim egyre kuszábbak.
Képek és emlékek kavarogtak bennem, Rubine nevetése, az első csókunk, az együtt töltött boldog évek. És a végén az árulásom, az az időszak amikor mindent tönkretettem.
Hetekig hazudtam neki, és egy pillanatig se volt bűntudatom. Legszívesebben pofán verném az akkori önmagam.
A csapos megkocogtatta a pultot előttem.
-Uram, záróra van, ideje hazamenni.
Felemeltem a fejem, és próbáltam ráfókuszálni. A szavai lassan jutottak el az agyamig. Megpróbáltam felállni, de a lábaim gyengék voltak, és a földre zuhantam. A csapos segített fel, és hívott nekem egy taxit.
-Ez megalázó - morogtam az orrom alatt kásásan.
Ahogy beszálltam a kocsiba, a sofőr kérdezte, hova szeretnék menni. Az otthonom címét alig tudtam kinyögni, de végül elindultunk. Az út egy örökkévalóságnak tűnt, a világ összemosódott körülöttem. Szorosan lehunytam a szemem, hogy megállítsam a szédülést, és ne hányjam tarkón a sofőrt.
Amikor megérkeztünk, a sofőr segített kiszállni és felmenni a lakásomig.
-Máskor ne igyál ennyit kölyök! - mondta mikor megtámasztott az ajtóm melletti falnál.
Percekig szenvedtem a zárral, mikor kinyílt elégedett mosollyal bólontottam.
Bezártam magam mögött az ajtót, és a hálószobába menve az ágyra rogytam. Az álmok és a valóság határán lebegtem, Rubine képe újra és újra előtűnt.
Ruhástul dőltem el keresztbe a matracon, és engedtem át magam az alvásnak.
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
