Tous les chemins mènent à Monaco

1.fejezet

Minden nap, minden percében hiányzik. Éjjelente hozzá akarok bújni, de csak a hideg lepedő fogad az ágy jobb oldalán. Az illata teljesen eltűnt a lakásból, a ruháit annyit hordtam, hogy azon se érezni már. Az álmom volt Olaszországban felnevelni a fiúnkat, de nem bírom egyedül. Csak Domenico családja él itt, az anyja viszont megkeseríti az életem. Bármit teszek az rossz, beleszól Marco nevelésébe és naponta megjelenik.

Soha nem akartam újra betenni a lábam Monacoba. A gondolatát is gyűlölöm, hogy vissza kell költöznöm, de szükségem van a szeretteim segítségére. Bár a szüleimre nem számíthatok, a barátaim tárt karokkal várnak minket.

Fájdalmas magam mögött hagyni az otthonunkat, amit Domenico-val közösen alakítottunk át, ahol az együtt terveztünk megöregedni, de ez az egyetlen út. A hely, ami a biztonság, harmónia volt, mára hideg és rideg lett számomra. Szeretnék jó anya lenni, és boldog gyermekkort biztosítani a fiamnak, azt pedig itt nem tudom megadni neki.

Arthur irányítja a költöztetőket, Amelia pedig Marco-t foglalja le. A kiüresedett lakást járom körbe, elbúcsúzva minden egyes centitől, végig simítva az ablakkereten, amin Domenico minden reggel kinézett, a reggeli kávéját iszogatva. A hálószoba falán egyetlen kép árválkodik, ami a kisfiúnk első szülinapján készült, és az ölünkbe fogva segítettünk neki elfújni a gyertyát. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy leemelem a szegről és magamhoz szorítom.

-Helyetted is vigyázok rá. Szeretlek, amíg csak élek!

Nyomok a mutatóujjamra egy puszit, majd a fotón szereplő, mosolygó férfi archoz érintem.

-Rubine!

Ijedten kapom a fejem az ajtóban ácsorgó fiú felé a fejem, aki bátorítóan nyújtja felém a kezét.

-Gyere, már csak mi hiányzunk!

-Még egy perc. Menj előre nyugodtan.

A monacoi egy bólintás után, behajtja maga mögött az ajtót, így ismét egyedül maradok a szobában. Ahol a gyermekünk fogant, ahol éjszakákat virrasztottam át, mikor megszületett, miközben Domenico bár aludhatott volna, ugyan úgy ébren maradt velem.

Lenézek a kezemben tartott képre, aminek üvegére, egy könnycseppem hullik.

-Utálom, hogy így alakult. De minden nap várom, hogy besétálj az ajtón, nem bírok így élni Dom… Marco szeretni fogja Monaco-t, elviszem a kikötőbe, és nézzük, ahogy alkonyatkor gyönyörűre fested az eget nekünk. Mindenhol velünk leszel, nem engedem, hogy elfelejtsen megígérem. Bocsáss, meg amiért elmegyek innen!

Sóhajtva nyúlok a kilincsért, hogy utoljára becsukjam a szobát, majd a folyoson végig menve, a falon simítok végig. Bezárom a lakást, ezzel hátrahagyva rengeteg gyönyörű, boldog emléket, és egy reményekkel teli életet. A legnagyobb kincsem, az ajándék, akit életem szerelmétől kaptam, a gyerekülésben ül a keresztanyja mellett, míg a volán mögött a keresztapukája szórakoztatja.

Mosolyt varázsolok az arcomra, miközben helyetfoglalok az anyósülésen, a két felnőtt azonnal aggódva pillant rám.

-Jól vagyok, mehetünk.

-Szeretnél megállni a temetőnél? - kérdezi halkan Arthur.

-Tegnap elköszöntünk tőle, úgyhogy nem. Majd hamarosan úgyis megint eljövünk.

Mintha csak megérezte volna mikor lépjük át Monaco határát, az anyósom nevét jelzi a telefon, miszerint hívást kezdeményezett.

-Szia Ester!

-Rubine, itt vagyok a lakásnál de hiába csengetek.

-Már Monaco-ban vagyunk, mondtam tegnap, hogy délelőtt tízkor indulunk legkésőbb.

-Még mindig nem értem, miért kellett innen elvinni Marco-t.

-Mindkettőnknek kellett a környezet változás, folyamatosan Domenico-t kereste. Így könnyebb lesz neki is feldolgozni, hogy nincs többé, és nekem is több segítségem lesz.

-Megmondtam, hogy én szívesen nevelem a fiam!

-Ester, Marco az én fiam - fújom ki hangosan a levegőt, Arthur pedig jobban szorítja a kormányt, ment eddig.

-A gyerekem gyereke, szóval technikailag az enyém is.

-Ne haragudj, de nincs erőm ehhez a szélmalomharchoz. Tudod a címünket, szívesen látunk, de előtte kérlek szólj, hogy jössz!

-Oh, hogy a nagyságos asszonyhoz be kell jelentkezni.

-Én nem ezt… - sóhajtok lemondóan - Le kell tennem. Szia Ester!

-Rubine, még nem fejeztem…

Kinyomom a telefonom, és a táskám mélyére süllyesztem.

-Adjátok ki magatokból, alszik - morog hátulról bosszúsan Amelia.

-Ez a vén szipirtyó, ez a műholdjelölt, rosszindulatú banya, hogy akadna a torkán a reggeli kávéja! - gesztikulal hevesen Arthur.

-Annyira nagyon fáradt vagyok - temetem a kezembe az arcom. - Pihenni akarok, Ester játékai nélkül. Csak jó anyja akarok lenni a kisfiamnak, de megőrjít ez a nő. Soha nem kérdezi meg, hogy van Marco, csak fotózgatná állandóan, hogy kitegye a közösségi oldalaira. Egyszer nem ült le vele játszani, semmit nem csinál, amit egy nagymama tenni szokott.

-Négy óra választ el tőle, most már nyugtod lesz. Na meg, mi is itt vagyunk - fogja meg a kezem Arthur.

-Szeretnéd, ha ma nálatok aludnék? - hajol előre a két ülés között Amelia.

-Nem kell, köszönöm. Szerintem sétálunk egy nagyot, aztán miután elalszik én elkezdek kipakolni.

-Biztos?

-Persze, így is többet segítettetek, mint remélhettem. Pihenjetek csak!

-Bármi kell, hívj! -szorít a kezemen egyet Arthur

-Rendben.

Az ablakon kinézve minden ismerős, mégis ismeretlen. Egy részem úgy érzi, soha nem ment el innen, de az elmúlt hat év változása arcul csap. Néhány helyen már lógnak a Ferrari zászlók, készülve a Monte-Carlo-ban rendezett Formula-1-es futamra. Gyerekként imádtam nézni a versenyautókat, iskolásként pedig Arthur minden titkos helyét megmutatta, ahonnan még jobban látni lehetett a versenyt. Imádtam a legkisebb Leclerc fiúval lenni, szinte megkaptam benne azt a testvért, akire mindig vágytam. Nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy ő lesz a gyerekem keresztapja.

Amelia pedig, Domenico unokahúga, aki azonnal befogadott a családba. Mindig kiáll értem, legyen szó bárkiről, pitbullként ugrik, ha rólam, vagy Marco-ról, úgy beszélnek, ami neki nem tetszik. Egy nála sokkal magasabb férfit tökönrúgott, mikor fattyúnak hívta a fiam.

Soha nem hittem volna, hogy egy összetört szív, a családomhoz fog vezetni.