Tous les chemins mènent à Monaco

9.fejezet

Egy hónap telt el, de az idő ezúttal valóban hozott némi enyhülést. A fájdalom valami tompa, állandó érzéssé vált, ami ott lappang a háttérben, de már nem zavarta minden lépésem. A gyász lassan a helyére került, és az élet kezdett visszatérni a normális kerékvágásba, vagy legalábbis annak egy új formájába.

Marco vidám kacagása töltötte be a nappalit, miközben a szőnyegen játszott a legújabb autójával, amit Arthur hozott neki a múlt héten. Néha úgy éreztem, hogy a keresztapja túl sok mindennel próbálta pótolni azt, amit Marco elveszített, de nem volt szívem megállítani. Marco boldogsága volt az egyetlen dolog, ami a napjaimat bearanyozta, és Arthur mindig tudta, hogy mi váltja ki a legnagyobb mosolyokat.
Épp a mosogatás közepén voltam, amikor a telefon megcsörrent. Letöröltem a kezem, és a kijelzőre pillantottam. Charles neve villogott rajta. Egy pillanatig haboztam, de végül felvettem.

Nem tudom megszokni, hogy tudja a számom...

-Szia, Charles - mondtam, kissé óvatosan, de barátságosan.

-Szia, Rubine. Csak gondoltam megkérdezem, hogy van-e kedvetek ma csatlakozni hozzám és Arthur-hoz a parkban? Talán Marco is örülne egy kis friss levegőnek.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Az elmúlt hetek alatt, Charles több alkalommal is próbálkozott, mindig udvariasan, tisztelettudóan. Soha nem volt tolakodó, és idővel azon kaptam magam, hogy már nem idegenkedem annyira a jelenlététől. Arthur is gyakran beszélt róla, mintha próbálna emlékeztetni arra, hogy Charles mennyire megváltozott.

-Azt hiszem, ráérünk - mondtam végül. - Marco biztosan élvezné.

-Szuper, akkor találkozunk fél óra múlva?

-Rendben - bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

Letettem a telefont, és egy mély lélegzetet vettem. Nem volt ez olyan nagy dolog, mondogattam magamnak.

Csak egy séta a parkban.

Marco lelkesen fogadta a hírt, hogy megyünk a parkba. Gyorsan felöltöztettem, és magamra kaptam egy kényelmes ruhát, aztán elindultunk. Mikor megérkeztünk, már messziről láttam Arthurt és Charles-t, akik épp egy padnál álltak. Arthur azonnal integetett, Marco pedig szaladt felé, mint egy kis rakéta.

Charles is felénk fordult, és elmosolyodott. Ahogy odaértünk hozzájuk, Charles előrelépett, és egy könnyed mozdulattal lehajolt Marco-hoz, aki épp felmutatott neki egy kavicsot, amit az út közben talált.

-Nagyon vagány - mondta Charles, mintha a legértékesebb dolgot látná a világon.

Marco nevetett, majd odarohant Arthurhoz, aki már várt rá egy labdával.

Néztem őket, ahogy játszanak, és egyfajta megkönnyebbülést éreztem. Talán nem is volt olyan rossz ötlet, hogy itt vagyunk.

Charles leült mellém a padra, és csendesen figyelte a gyerekeket. Nem szólt semmit egy ideig, és ez valahogy megnyugtató volt. Nem éreztem nyomást arra, hogy beszéljek vagy magyarázkodjak. Végül ő törte meg a csendet.

-Rubine, szeretném, ha tudnád, hogy nem várok semmit. Csak... jó, hogy itt lehetek veletek.

Elfordítottam a fejem, hogy rá nézzek.
A szavai őszintének tűntek, és valahogy megérintettek. Nem volt már bennem harag. És talán az, hogy itt van, nem is olyan rossz dolog.

-Az is nagy szó, hogy valami barátságféle alakult ki köztünk. Ennél többet nem tudok, és nem is akarok adni. Sajnálom.

Charles nem válaszolt azonnal, csak elmosolyodott, aztán egy kicsit közelebb hajolt, de épp csak annyira, hogy ne tűnjön túl tolakodónak.

-Ennél többet nem is kérek - mondta halkan.

-Nem is vagy olyan hülye - mosolyodtam el halványan.

-Ne rombold le az imidzsem - bökött meg a könyökével.

-Anya! - kiabált lelkesen Marco.

-Mondjad Életem! - hajoltam előrébb.

-Apa! - mutatott az égre.

Felemeltem a fejem, és elmosolyodtam. Az ősz elhozta a korai sötétedést, ezzel pedig a naplementék is hamarabb jelentek meg. Minden alkalommal, mikor az ég a rózsaszín, és a narancs minden színében pompázott, elmondtam Marco-nak, ami remélem egy életre biztonsagérzetet fog adni neki. Az édesapja festette szépre nekünk az eget.

-Ma is nagyon szépet alkotott - bólintottam.

A kisfiam felém futott, én pedig azonnal a karjaim közé zártam, miközben puszit nyomtam a hajára. Marco visszafutott Arthur-hoz, aki aggódva figyelt engem, de mosolyogva megráztam a fejem.

Charles egy ideig csendben figyelt minket, majd halk, alig hallható hangon megszólalt.

-Nagyon különleges ember lehetett - sóhajtotta.

-Az volt - bólintottam.

-Tudod, nem könnyű ezt mondani, de... valahol mindig úgy éreztem, hogy a családommal egy kicsit elidegenedtünk egymástól. Most pedig itt vagyok, próbálva helyrehozni a dolgokat, de azt hiszem, egy élet is kevés lesz hozzá. Szar ember vagyok, nem olyan, amilyennek apám nevelt.

Meglepett az őszintesége. Korábban nem ismertem ezt az oldalát. Fájt, amit tett évekkel ezelőtt, de most valahogy kevésbé tűnt fontosnak. Azóta sok minden történt. Felnőttem, megváltoztam. És talán ő is.

-Csak eltévedtél - néztem rá. - Nem vagy szar ember. Legalábbis, most már - nevettem.

-Még mindig remekül tudsz vigasztalni - kuncogott.

Talán, vannak dolgok, amik soha nem változnak...