Egy TV műsor indul a nemzetközi csatornákon, melynek a lényege az, hogy a benne szereplő emberek feszegessék a határaikat. Tíz civil ember húzhatja ki az üveggömbből a nevet, aki majd később a párja lesz a kalandos út során. Azonban egészen a kivála...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A pályán valószínűleg büszkeséggel töltene el, amikor Charles csalódott tekintetével találnám szembe magam, de most jelenleg csak együtt érzek vele. Én is csalódott vagyok és nem vigasztal a tudat, hogy közelebb vagyok az elsőhöz, mint ő a negyedik helyen, mert számomra ez egy értékelhetetlen teljesítménnyel ér fel.
Sukhothai Királyság - Wat Tha Chanuan.
Ez áll a borítékban lévő papíron, és már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy semmilyen segítséget nem kapunk, de még csak rávezetést sem a feladatokkal kapcsolatban. Útnak indítanak és hagyják, hogy arra induljunk, amerre éppen kedvünk tartja, még akkor is, ha teljesen az ellenkező irányba lépegetünk.
-Kurva éhes vagyok.- Jegyzem meg hangosan, majd megvakarom a tarkómat.-Szerezzünk kaját.
Egyszer csak a semmiből hallom meg azt a régi csengőhangot, amit talán utoljára tizenévesen hallottam. Megállok, hogy szembe tudjak fordulni a mögöttem pipiskedő lánnyal, de mielőtt bármit is csinálhatnék megérzem, ahogy felkenődik a hátamon lévő táskára.
-Hé, az orrom!- Szól rám mérgesen.
-Csss! Te is hallod?- Csendre intem, majd fülelni kezdek.- Ez tőlem jön? Mi a szar ez?
-Mondjuk... Egy telefon? A telefon!- Csap a homlokára, majd elkezdi rángatni a táskámat a vállamról.-Nézzük meg, szerintem valami utasítás érkezett.
Nagy nehezen kiszedem a táska aljáról a telefont, ami először kifog rajtam, de talán harmadikra sikerül feloldanom és belemennem az érkezett üzenetbe.
-Mielőtt rátok telepedne az este, keressetek szállást, ahol álomra hajthatjátok a fejeteket és kipihenhetitek magatokat a holnapi hosszú út előtt.-Olvasom fel hangosan.- nem szívesen fekszem be bárki ágyába, de most esküszöm az sem érdekel, ha egy sátorban kell aludnom.
Minden háznál, ahol csengőt látunk becsöngetünk, de nem úgy néz ki, mintha a szerencse ránk akarna köszönteni. Kezdem magamat felkészíteni, hogy rosszabb esetben a téren fogok éjszakázni, mindenféle hangyával a testemen, kaja nélkül, amikor egy család kinyitja az előttünk lévő ajtót és hatalmas mosollyal figyel ránk.
-Kérem! Légyszi!- Hana mellettem mutogatni kezdi, hogy aludni szeretnénk és helyet keresünk hozzá, aztán a nő bólint és arrébb áll az ajtóból mutatva, hogy bemehetünk.
Ezek nem azok a családi házak, amikhez hozzá vagyok szokva. Nem szépek, nem kényelmesek és egyáltalán nem higiénikusak. A vakolat omladozik, egy két helyen lehet, hogy sárral van odatapasztva. Az ágy egy matracból áll, amin a 3 gyerek együtt alszik és elnézve a kis szobát, ahol öten élnek, azonnal összeteszem a kezem, amiért nem erre felé születtem.
A nő kivezet minket egy garázs féleségbe, ahol valószínűleg ételek vannak elrakva a hatalmas edényekbe és fokokkal hidegebb van, mint a házban, még úgy is, hogy napközben kint 37 fok uralkodik. Kihúz maga után egy matracot és rá mutat. Még egyszer körül nézek és egy fájdalmas grimasz jelenik meg az arcomon, amikor felfogom, hogy itt fogunk aludni.
