Egy TV műsor indul a nemzetközi csatornákon, melynek a lényege az, hogy a benne szereplő emberek feszegessék a határaikat. Tíz civil ember húzhatja ki az üveggömbből a nevet, aki majd később a párja lesz a kalandos út során. Azonban egészen a kivála...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Charles és Dalia mindent beleadva megnyerik a versenyt, és az a mosoly, az a boldogság ami az arcukon van az én lelkembe is boldogságot visz. Max mintha kicsit jobban megnyílna, amikor nincsenek a kamerák bekapcsolva, azonban még akkor is olyan hideg és barátságtalan. Vannak jó pillanatai, amikor kizökken a szerepéből, de általában az a Max mutatkozik, aki mindenkinek megakar felelni.
-Sziasztok szépséges embereim! Már annyira hiányoztatok, jó újra látni titeket. Hana, Max, jót pihentetek?- Egymásra nézünk, elnevetjük magunkat, majd bólogatunk Jimmy válaszára.- Remek. Ugyanis, ma egy rendkívül érdekes, komoly és... nyugtalanító feladatban kell részt vennetek.
Oldalra mutat, ahol különböző akadályok vannak lerakva a földre, tekegolyó, medicinlabda, ugrálókötél.
-Választanotok kell magatok közül egy embert, aki bekötött szemmel végig csinálja a feladatot, míg a másik a pálya végéről segíti őt, szavakkal.-Jimmy pálya végén lévő fekete anyaggal letakart dobozokhoz sétál és rájuk támaszkodik.-Ez itt, meglepetés. Hogy mit kell csinálnotok a dobozzal, azt csak a feladatsor végén tudjátok meg.
Felsóhajtok és egy kicsit elbizonytalanít a doboz, amiről fogalmam sincs, hogy mit tartogat, de Max azonnal magára vállalja.
-Megcsinálom.-Rám mosolyog és érzem azt az együttérzést, amitől egyből megnyugszom.- Csak irányíts jól.
-Neee. Az nem az erősségem. Néha összekeverem a jobb és a bal kezem.
-Úr isten, Hana.- Felnevet, de én nem viccelek.- Tudod mit? döntsük el kő-papír-ollóval.
Háromszor ver meg, így végül én vagyok az, aki a fejére köti a fekete kendőt és Max irányító szavaira bízom magam. Izgulok, érzem, ahogy libabőrös lesz a testem és egy olyan bizalmat kell kialakítanom pár perc alatt Max felé, hogy egyszer se kérdőjelezzem meg azt, amit mond, különben nem fog sikerülni.
Meghallom a sípot, majd Max hangját, ahogy elkezd utasítani, hogy mit csináljak. Kettőt lépek előre, majd egyet jobbra, lehajolok és felveszem a medicinlabdát, majd a fejem fölött átemelve a hátam mögé ejtem. Visszalépek egyet balra és előre kezdek sétálni, ameddig Max azt nem mondja, hogy stop. Megállok, és várom az utasítást, de csak csönd van. Max nem szól, nem hallok semmit, de rajta kívül mindenki más kiabál a párjának.
-Max? Mi a baj?- Kezdek egy kicsit kétségbeesni, így megremeg a hangom a kérdés közben.
-Ni...Nincs baj.-Nem tűnik valami magabiztos kijelentésnek, de nem törődöm vele.- Gyere tovább, lépj hármat előre...Igen, még egy kicsit körülbelül kettőt, majd kettő jobbra.
Megfogom az ugrálókötelet, majd addig ugrálok vele, ameddig azt nem hallom, hogy elég. Hallom, ahogy Jimmy kimondja Leonardo DiCaprio nevét, ők az elsők, akik végig csinálták a pályát. Megcsinálom a hátrafelé kitöréseket, majd szintén Max utasításainak köszönhetően beérek én is a célba. Rajtam kívül már Charles, Emilia és Leo is a vonalnál állnak.
-Nos, sorakoztok, mint a kis csibék, de most jön a java. Csak akkor tekinthető a feladat sikeresnek, ha az utolsó részét is teljesítitek. Húsz másodpercig kell szembenéznetek a félelmeitekkel. Az első három ember érmét kap a sikeres feladat után.
Jimmy tapsol egyet, majd lerántják a fekete anyagot, és úgy érzem a látványtól belefagy az ereimbe a vér. Mindenki előtt van egy üveg, amiben az az állat található, amitől a legjobban fél. Az én esetemben egy hatalmas pók. Nem, ez nem csak egy pók. Szőrös, vastag és legalább akkora, mint a kézfejem, ha nem nagyobb.
Max-re nézek és már értem, hogy miért volt az a csönd előbb. Látta, hogy mi van a fekete anyag alatt, ő pedig nagyon jól tudja, hogy mennyire félek a pókoktól. Becsukom a szemem és érzem, ahogy a verejték gyöngyözni kezd a homlokomon, a tarkómon és elönti az egész testem a forróság és a bizsergés. Az undor érzése, a hányinger és a rettegés.
-Hana, nézz rám.- Szól felém, kicsit erélyesebben, de nem tudom ráemelni a fejem.-Hana, nem szabad elgyengülnöd.
Leülök a földre és a térdemre hajtom a fejem. Azt hittem, hogy mindenre kész vagyok, de nem. Erre még nem. Ha egy hétig nem kapok enni, ezt akkor sem vagyok képes megcsinálni.
Aztán meleget érzek meg a testem jobb oldalán, majd rájövök, hogy Max az. Szorosan mellém ül és átkarolja a vállam. Nem szól hozzám, csak mosolyog rám, olyan "megértem, ha nem akarod" mosollyal, amitől úgy érzem, hogy sikítani akarok. Mért ennyire figyelmes és megértő ez a pasi?
-Hana, azért jöttünk ebbe a műsorba, hogy bizonyítsunk. Emlékszel, hogy mit mondtam neked?
-Mire gondolsz?- Kérdezek vissza az erőtlen hangommal.
-A versenyek, a megfelelés, a teljesítés. Minden, amit azért tettem, hogy bizonyítsak magamnak. Saját magamnak. Te pedig képes vagy bizonyítani ugyan úgy, saját magadnak. Tudom, hogy meg tudod csinálni.
Tudom, hogy csak a fele igaz annak, amit mond. Max Verstappen elsősorban a nárcisztikus apjának akart bizonyítani, majd a világnak és csak utána saját magának. De most mégis jól esik, hogy biztatni próbál és nem a reménytelen esetet látja bennem, szóval felspanolnak a szavai, így felállok vele együtt a földről, és megrázom a kezem és a lábam, hogy egy kicsit kiverjem a fejemből, hogy mi vár rám a következő másodpercekben.
Ő átáll az üveg másik felére, velem szembe és végig a szemembe néz. Nem veszi le rólam a tekintetét, minden egyes mozzanatával azt sugározza, hogy együtt majd megoldjuk. Én pedig elhiszem neki, szavak nélkül is.
Megfogja a kezem, hogy felemelje az üveg felé, de nem engedi el. Másodpercekig csak állunk és várunk. Képtelen vagyok benyúlni és megfogni azt a valamit, így a stressz könny formájában jelenik meg a szememben.
Aztán mintha elvágnák a világot, a csenden kívül nem hallok semmit a fülemben. Tudom, hogy Max is fél a pókoktól, bár közel sem annyira, mint én, ugyanakkor mégis belenyúl és a saját kezével teszi az én kezemre a soklábút. Az elején kitágul a szemem, amikor megérzem, ahogy rajtam kezd mászni és toporogni, amikor nem tudja, hogy merre induljon tovább.
Max elengedni a kezem, mert csak így érvényes a húsz másodperc. Hangosan számol vissza, de a tizennegyedik után átkapcsol, és másról kezd beszélni.
-Képzeld el, vettem egy új jachtot. Pont egy héttel azelőtt, mielőtt ide utaztam. Sötétkék színe van és egyébként Charles reklámjának köszönhetően szántam rá magam. Ha végeztünk a forgatással, biztosan elviszlek vele egy körre. Merre szeretnél menni?
Szeretnék neki válaszolni. Szeretném neki mondani, hogy Olaszország, Ibiza, vagy tőlem maradhatunk Monacoba is, csak süssön a nap és lássunk delfineket, de nem jön ki hang a számból. A kezem mintha érzéketlen lenne, már nem érzem rajta a pókot sem. Sőt azt sem, hogy egyáltalán még meg van-e a kezem.
Mielőtt észbe kapnék Max felém lép két hatalmasat, átölel szorosan, én pedig újra megérzem az illatát. Azt, amit már jó párszor éreztem de valahogy nem törődtem vele sosem annyira, mint most. Most jó érzéssel tölt el. Összekapcsolódik az illata a bizalommal. Mint amikor egy finom étel illatát érzed meg és egyből tudod, hogy ez csak jó lehet. Nincs olyan opció, hogy nem lesz jó.
Akkor, abban a pillanatban, amikor az ölelés után újra összetalálkozik a tekintetünk, valami más lesz. Valami megváltozik, bennem legalábbis biztosan. Valami mélyet érzek, valami egészen különlegeset, amitől zavarba jövök, ami elbizonytalanít, de mégis erőt ad és azt sugallja, nem létezik lehetetlen.
