First Chains

2 Fejezet

Darius

A fájdalom haloványan ég a testemben. Meglepően könnyen tudom mozgatni a kezem. A fejem is kevésbé sajog, mint az eddigi ébredéseimnél. Elmúlt a szédülés és a folytogató láz is enyhült.

Megdörzsölöm a szemem, és erőt veszek magamon, hogy végre felüljek. Enyhe fájdalom kíséri a mozdulataimat, viszont mind könnyen tűrhető. Az állkapcsomon szakáll nőtt, és a szagom sem a legkellemesebb. Mit meg nem adnék most egy fürdőért.

Megkapaszkodom az ágy szélében. Fel akarom magam nyomni, hogy hónapok óta először a két lábamra álljak. Viszont amikor ráterhelek a kezemre hatalmas nyikorgással összedől az ágyam. Annyira meglepett engem is a fa ágy darabokra hullása, hogy én is seggre estem. Ezt én okoztam? A kezeimre nézek, és kézbe veszek egy törött darabot. Gyengéden össze szorítom az öklöm és a fadarab több száz darabra hullik szét.

-Mi a fenét tettek velem? -kérdezem miközben a kezemet fürkészem.

-Azt a rohadt élet... Hisz ez bűzlik... - lép a rács elé egy fekete egyenruhás idősebb férfi. Nyurga teste, vékony arca van. A fejét tetoválások tarkítják. Egészen a nyakától a tarkóján át a szemöldökéig futnak. Jégkék szemeivel undorodva tekint le rám. Behajít egy bilincset a rácson keresztül. -A mi orrunk érdekében jobb, ha rendbe teszi magát 446.

Meg sem kell szagolnom magam, hogy tudjam tényleg nincs rózsa illatom, de nem értem mi történik. Hisz bezártak, kínoztak, most meg egy öntelt seggfej elvisz fürdeni?

Feltápászkodom a földről és a bilincsért nyúlok. Viszont valami nem stimmel vele, nem ugyan abból az anyagból készült, mint amit eddig használtak.

-Obszidián. Direkt nektek mutánsoknak lett készítve. -megtámaszkodik a rácsnál, és mint aki már nagyon unja a szerepét, sürget, hogy haladjak, mivel neki ezer meg egy dolga van.

-Muntánsok? - ragadom ki a szót az előző mondatából.

-Haladj, nem érek rá, és legfőképp nem óvóbácsi vagyok, hogy válaszoljak minden kérdésedre.

-Nem érdekel, hogy ki vagy! - ütök ököllel a rácsba aminek éppen neki támaszkodott a nyurga katona. Meglepődve áll arrébb a rácstól, ami enyhén meghajlott az ütésemtől. Nem tudtam, hogy ekkora erő van bennem... vagy ez annak a fekete lötynek köszönhető?

-Nyugi patkány, nem fogok veled beszélgetni, vagy felveszed a bilincset és eljössz velem az új szobádba, vagy itt és most kiiktatlak, és mész a többiek után a sírba.

Magamra veszem a bilincset, ami szűkösen illeszkedik a csuklómra. A rács ajtaja nyikorogva nyílik ki, és amint kilépek még öt katona jelenik meg. Mindannyian a kardjukat szorongatják, mintha egy vadállat lennék aki bármikor támadásba kezdhet. Amire lenne okom az elmúlt időszakért, viszont egy meleg zuhany most jobban esne, mint egy kiadós bunyó.

Míg folyosóról folyosóra kísértek érezhető volt a feszültség a levegőben. Mind a hat katona csak arra várt, hogy tegyek egy rossz lépést és levágják cserébe a fejem. Szerintem örültek volna neki, ha ellenkezem, vagy szökni próbálok, mert akkor hamar megszünt volna a feladatuk felvigyázóként.

Viszont én nem vagyok hülye, nem rohanok a saját halálomba, főleg így nem, hogy azt se tudom mit tettek a testemmel.

-Ez a szobád. Mágiával lezárjuk, úgyhogy szökni próbálni felesleges. Van három órád rendbe tenni magad. Találsz bent mindent, amire szükséged lehet. Mire jövünk a bilincset rakd vissza magadra. -mondja a tetovált fejű, kopasz katona, majd leveszi rólam a bilincset és betessékel az új szobámba.