Vajon milyen titkot rejtenek Magyarország tanúhegyei? A tizenhét éves Emesének elképzelése sincs róla, bár intézeti szökevényként jobb dolga is akad annál, mint hogy ezen töprengjen. Napról napra próbál túlélni, végül azonban nem marad más választás...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egy örökkévalóságnak tűnik az a fél perc, mire kinyílik az ajtó. Csongor faarccal bámul rám: látszik, nem számított arra, hogy be fogok hozzá toppanni.
– Szia, csak én vagyok az, Emese... Izé – próbálok valamit kinyögni.
– Már megint mit keresel itt? – méreget engem szúrósan, de aztán csak sóhajt egyet. – Miért nem mentél vissza az intézetbe?
– Mert nem szeretnék visszamenni... – A hangom megremeg, nemcsak a zavarodottságtól, hanem mert eszembe jut mindaz, ami az elmúlt tíz évben történt velem.
– Mit csináltál akkor egy héten keresztül? Basszus, te lány! – néz rám szánakozva, ugyanakkor egy félmosolyt is elereszt.
– Próbáltam túlélni az erdőben, de rájöttem, hogy nem megy. – Nagyot nyelek, és rátérek a lényegre. – Igazából azért jöttem, hogy esetleg lehetne-e arról szó, hogy esetleg itt háljak meg – dadogok összevissza.
– Ha nem mondod, ki sem találtam volna – flegmázik, de aztán megenyhül. – Gyere be. Ha látnád magadat, hogy nézel ki!
– Köszönöm. És tényleg ne haragudj... – Leszegett fejjel lépek be a jurtaszerű házikóba. A sáros és beázott cipőmet a lábtörlőhöz dörzsölöm, majd le is veszem, és csak a csuromvizes zokni marad a lábamon.
– Nem haragszom – jön a közömbös válasz. – A macska amúgy a tiéd? – kérdezi, miközben a lábamnál lófráló cicát figyeli.
– Kóbor macska, de magamhoz vettem. Galuskának hívják! – lelkesülök fel, de Csongor erre csak a szemét forgatja, mialatt Galuska kiszalad a sötétségbe, és kámforrá válik.
– Csukd be az ajtót, mert bejön a hideg. A macska visszatalál úgyis, ha akar – legyint. – Adok neked tiszta ruhát, amik meg rajtad vannak göncök, azokat kimosom. Úgy nézel ki, mint valami amazon, aki most jött a dzsungelből – mér végig.
– Végül is, nem áll messze a valóságtól – eresztek el egy halovány mosolyt, hogy próbáljam oldani a nyomott hangulatot. – De köszönöm a segítséget, tényleg – keresem a szemkontaktust Csongorral, de amint összetalálkozik a tekintetünk, rögtön zavarba jövök.
– Van más választásom? – vigyorog, bár valószínűleg csak kínjában. – Akaszd ide a fogasra a kabátod, tedd le a polc mellé a táskád, aztán ülj le a konyhaasztalhoz – mutat balra. – Mindjárt nézek neked valami ruhát a szekrényemben. Bár mindegyik nagy lesz rád, de még mindig jobb, mint ami most van rajtad. Utána meg adok enni- és innivalót, mert ahogy látom, rád fér.
– Rendben... – Lehuppanok az egyik konyhaszékre, miközben Csongor az egyik szekrényhez lép a lakás túloldalán. Mialatt kutakodik, addig alaposabban is szemügyre veszem a helyiséget: gyakorlatilag tényleg olyan az egész, mintha csak egy jurta lenne. Nincsenek is külön szobák elszeparálva, csak a kövezett és parkettázott padló szegélye jelzi a konyha és a hálórész határát. Csupán egy kisebb rész van fallal leválasztva egy cikkelyben, vélhetően az lehet a fürdőszoba. A konyha nem tűnik kifejezetten modernnek, ahogyan a szoba berendezése sem, de a faborításnak köszönhetően mégis otthonos hangulat árad. Ablakok nemcsak oldalt vannak, hanem egy a tetőn is, akárcsak egy valódi jurta kerek nyílása. Mellette egy kémény vezet ki a magasba, alatta pedig pattogva ropog a tűz a kályhában, amitől egy pillanatig viszont nem melegségérzet jár át, hanem a hideg futkos végig a hátamon.
