Vajon milyen titkot rejtenek Magyarország tanúhegyei? A tizenhét éves Emesének elképzelése sincs róla, bár intézeti szökevényként jobb dolga is akad annál, mint hogy ezen töprengjen. Napról napra próbál túlélni, végül azonban nem marad más választás...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sebes léptekkel gyalogolok a járdán, miközben megcsapja az arcomat a friss, hűvös szél: a szabadság szele. Amennyire csak lehet, közel sétálok az emeletes házak falához, és bár a közvilágítás fényáradatában nem könnyű rejtve maradnom, de az éjszakai utca teljesen kihalt, így nem kell tartanom a lebukástól.
Az utca végén feltűnik a szombathelyi vasútállomás boltíves épülete: nem kell sok ahhoz, hogy vonatra pattanva már nagyobb sebességgel kerüljek minél messzebb a gyermekotthontól. Bár az intézetet gyermekotthonnak hívni merő cinizmus, a börtön szó sokkal inkább ráillik. A börtön, ahová soha többé nem akarok visszamenni. Pedig már egy évet sem kellett volna kibírnom a nagykorúságig, de egyszerűen nem ment. A szófogadó Emese eddig tartott, innentől átveszi a helyét a lázadó Emese.
Amint megérkezem a vasútállomásra, a szívverésem is kezd visszatérni a normális ütemre. Sikerült megszöknöm! Ugyan még fogalmam sincsen, hol fogok elrejtőzni, és mit fogok kezdeni magammal, de bízom abban, hogy a sors majd valamilyen módon megsegít. A táskámba összepakoltam, amire szükségem lehet, sőt, az irodából némi pénzt is ügyesen elemeltem, szóval minden adott, hogy egy ideig túléljek.
Vasárnap kora hajnalnak megfelelően alig lézengenek az állomáson. Már keresném a pesti gyorsvonatot, a jegypénztárak mellett azonban lecövekel a lábam. Lehet, mégsem kellene bliccelnem? Ciki lenne, ha a szökés nehezén sikerült túl lennem, aztán a vonaton kapcsolnának le.
Hosszú másodpercekig csak tétovázom, de végül odafáradok a kasszához. A hajnali fáradtságtól bambán néző hölgy csigalassúsággal adja ki a bérletemet, én pedig fizetek. Ez a biztos megoldás: így egy hónapig nem kell aggódnom, bármerre is vezessen az utam.
Hamarosan már az aluljáróban téblábolok, majd a megfelelő vágánynál a lépcső tetejére felérve látom, hogy a vonat bent áll, és az információs kijelző szerint rövidesen indul. Pont időben vagyok! Már szállnék is fel, amikor váratlanul nyávogást hallok, és észreveszek egy fekete macskát az egyik oszlop tövénél gubbasztva. Akarva-akaratlanul is lehajolok hozzá:
– Hát szia, cica, van gazdád? Nem félsz a vonatoktól? – kérdezem, mintha csak értené, amit mondok neki. A macska egy újabb nyávogással válaszol, majd nyalogatni kezdni magát. – Te kis buta, hogy kerültél ide? – gügyögök neki, de aztán kinyitom a hátitáskámat, és előkotrom belőle a kekszes zacskót. Nem ártana beosztani az ennivalómat, de úgy vagyok vele, hogy ennyi jótékonykodás még belefér.
A cica nagy mohón befalja a kekszet, amit elé teszek, ezután viszont hiába dörgölőzik a lábamhoz, nem adhatok neki többet.
– Sajnálom, cica, itt kell hagyjalak, mert lekésem a vonatom. Vigyázz magadra! – simogatom meg a kobakját, miközben a smaragdzöld szemébe nézek.
Nem sokkal azután, hogy felpattanok a vonatra, és leülök, már indul is utazás. A szerelvény rágyorsít, én pedig megkönnyebbülök, hogy itt hagyom Szombathelyt, csökkentve az esélyét annak, hogy elkapjanak.
