Vajon milyen titkot rejtenek Magyarország tanúhegyei? A tizenhét éves Emesének elképzelése sincs róla, bár intézeti szökevényként jobb dolga is akad annál, mint hogy ezen töprengjen. Napról napra próbál túlélni, végül azonban nem marad más választás...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Hirtelen meg sem tudok mukkanni, miközben farkasszemet nézek a folyosó elején álló férfival, aki rögtön kérdőre is von:
– Mit keresel itt, kislány? – Nem kiabál, a szavai azonban tekintélyt parancsolnak, ahogyan a pincehelyiségben visszhangzanak.
– Én csak... Az a helyzet, hogy izé... – Összevissza beszélek, miközben alaposabban is szemrevételezem a fazont: hosszú fekete haja a mellkasa vonaláig ér, a nyakában pedig egy kulcs lóg. Talán az lenne a díszes ajtó kulcsa?
– Szóval betörtél ide – bámul rám merev tekintettel. – Elég fiatalon kezded a züllést, ha bort akartál lopni.
– Nem erről van szó! Amúgy is, az ajtó nem volt bezárva! Nem akartam lopni, bort pedig nem iszok, mert még csak tizenhét éves vagyok – hadarom, ami a számra jön.
– És akkor mi a fenét keresel itt? – rivall rám, de aztán csak sóhajt egyet, miközben összeakad a pillantásunk. Több méterre állunk egymástól, de a világoskék szeme még így is annyira elkápráztat, hogy végül én nézek félre előbb.
Összeszedem a gondolataimat, és csak ezután válaszolok:
– Az a helyzet, hogy megszöktem. Intézetis vagyok, illetve voltam, de nem bírtam tovább, és mennem kellett. Hihetetlen egyébként, egy fekete macska vezetett idáig – magyarázkodom.
– Szépen nézel ki, mit ne mondjak. – A férfi lesajnálva fürkész végig, de mintha egy cseppnyi megértést is felfedeznék a tekintetében. – És mi volt a terved? Azt hitted, hogy csak úgy el tudsz rejtőzni, vagy mi? Szerintem ezt nem gondoltad végig – ereszt el egy cinikus félmosolyt.
– Igazából... Magam sem tudom. – Egy rövid felnézést követően ismét leszegem a fejemet. – De semmiképpen sem fogok oda visszamenni – ráz ki a hideg.
– Elhiszem, hogy nem könnyű, de hidd el, ez nem vezet semmire. Akkor jársz a legjobban, ha minél előbb visszamész magadtól, és nem várod meg, hogy a rendőrség vigyen vissza – győzköd, és bár valóban ez lenne a helyes út, de mégis minden porcikám ellenkezik, hogy így tegyek.
Hosszú másodpercekig nem is tudok mit válaszolni, de aztán kipattan a fejemből egy ötlet, miközben úgy hiszem, hogy rájöttem, miért vezetett engem ide a macska:
– És mi lenne, ha esetleg magánál lakhatnék? Szívesen segítek a házimunkában vagy bármi másban... – Végig sem tudom mondani, amit elkezdtem, mert a férfi rögtön elneveti magát. Őszinte, játékos nevetés ez, a morcossága pedig mintha csak teljesen el is szállt volna a messzeségbe.
– Ezt te sem gondolod komolyan! – Egy ideig még pimasz mosoly ül kint az arcán, de aztán visszatér a merev ábrázata. – Viccet félretéve, sajnos nem tehetem. Nem fogok bújtatni egy szökevény kamaszlányt. Ha kiderülne, ezért engem le is csukhatnak. Te is jobban jársz, ha visszamész, és feladod magadat. Pár év múlva felnőttként már áldani fogod az eget, hogy így tettél. Más már hívná a helyemben a rendőrséget, de én nem teszem, mert hiszek abban, hogy rájössz, milyen ostobaságot csináltál. – Látom rajta, hogy sikerült megpuhítanom, meggyőznöm viszont nem. És valljuk be, tényleg van igazság abban, amit mond.
