Nargod, the White Dragon (A fehér sárkány)

5. fejezet Zoya

A föld keménysége sokáig sajgott Zoya térdében. Hangosan kapkodta a levegőt, miközben úgy érezte magát, mint a kimúlófélben lévő állat, aki fölött keselyűk köröznek. Fülében hangosan zengtek a puha léptek, mint a pók lábai, melyek azért írnak le köröket, hogy körülfonják és megbénítsák az áldozatot. Zoya felkapta a fejét, és megpillantotta Zeldát, aki talpig feketében volt, egyedül szemfehérje csillogott vadul.

Nehezen tudta elszakítani róla a tekintetét, de tudnia kellett, hol van. Gyorsan körbepislogott, mire rájött, egy régi szentélybe értek. A közeli sziklák olyanok voltak, mint csorba fogak, koponyák, melyek fenyegetően meredeztek a földből. Körülöttük, a köd fátyla alatt torii kapuk sorjáztak. Sokan megrogyva, kidőlve várták a jobb napokat. Nem voltak fák a szentélyben, csak lent, a szikla tövében, ahová szűk, köves ösvény vezetett. A magasság a zantikur dobhártyájában pattogott, de ennek ellenére is jól hallotta saját, madárként reszkető hangját:

– Mi ez a hely? Miért jöttünk ide?

– Ez egy szentély, amit még a zantikurok uralkodásakor emeltek – sziszegte Zelda, szakadatlan körözve körülötte. – Sokszor járok ide, ha ki kell ürítenem a fejem.

– Ez nem válasz arra, hogy nekem mi dolgom itt – igyekezett megerősíteni a hangját Zoya, amint teljesen felegyenesedett, és szembenézett az egykori kodoraluval.

– Még mindig nem világos? – nézett rá a nő lekicsinylően. – Itt fogod lelni a halálod.

Zoya elméjét földrengésként rázták meg szavai. Nem értette, mit tett Zelda ellen, elvégre rokonok... Bár az tény, már-már hagyomány, hogy nem jön ki jól családja női tagjaival, igaz, a férfiakról nincs tudomása.

Alighogy ez megfogant a fejében, Zelda már ott is volt, és lángokat lövellt felé. Zoya épphogy el tudott lépni a fekete lángnyelvek elől, de a hő így is égette ruháját. Lángra kapott, így a földre kellett vetnie magát, hogy eloltsa a felgyulladó anyagot. Zelda már ott is volt, keze megváltozott, öt centis karmok nőttek körmei helyén. Azok gyilkos tőrként meredeztek, egyenesen Zoya szíve felé. Épphogy elhibázták. A zantikur felnyögött, mivel a karmok a vállában álltak meg.

Szemét könny, lelkét kétségbeesés égette. Hol vannak azok az órák, amelyeket Alexanderrel töltött azért, hogy meg tudja védeni magát? Ha bokszzsákokat kellett püfölnie, azt gond nélkül megtette, de ha egyik felmenője állt vele szemben, akkor meg visszakozik.

Erőt vett magán, a következő gyilkos szúrás előtt megragadta Zelda karját, és átlendítette maga fölött. A kodoralu a földbe csapódott, míg neki volt ideje lábra lökni magát, elvégre a művelethez le kellett feküdnie a földre, megtámasztania lábát Zelda hasán, és úgy billenteni át. A vállához kapott, amelyből vörös patakként buggyant elő a vér, és apró erekben futott végig ruháján, felsőtestén. A tenyere is vörös és iszamós lett, de igyekezett megkeményítenie magát. Támadóállást vett fel.

Zelda már ott is volt előtte, lazán leporolta magát, és gonosz vigyor terült szét arcán, amint tekintetét a zantikur sebén jártatta. Zoya tudta, szóra kéne bírnia, hogy egyrészt megtudja, miért akarja elvenni az életét, másrészt pedig azért, hogy addig is lefoglalja elméjét, és ne a harcra gondoljon.

– Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – kérdezte értetlenül. – Az ük-ük-üknagyanyám...

– Te egy másik klán kodoralujának asszonya vagy, az én örökösöm...

– De a hercegek... – ráncolta Zoya a homlokát. – Ők a trón várományosai.

– Te pedig a kihívójuk lehetsz, hiszen a vérem vagy – lépett hozzá közelebb. Zoya el akarta rántani előle a vállát, de az asszony nem hagyta, keményen megmarkolta, amitől a zantikur felnyögött, és megremegett a térde. – Igényt tarthatsz a koronámra. De a trón az enyém.