Nargod, the White Dragon (A fehér sárkány)

7. fejezet Zoya

A fém csendülése diónyira szűkítette Zoya gyomrát. Tehetetlenül kapkodta a fejét az őrök között, akik kört alkottak a közelükben, mely egyre szűkült. August önelégült vigyora azt ígérte, innentől kezdve átveszi az Acélsólyom uralkodói terheit is, a döbbent és vádló tekintetek, a kiömlött vér a világos köveken, és a két test, mely élettelenül várta, hogy elszállítsák őket, mind kínzón mart belé.

– Nem én voltam – tört ki megveszekedett sóhajként az ajkai közül. A sokk miatt csak ismételni tudta magát. Körbepillantott, és csakis olyan tekinteteket látott, melyek nem hisznek neki. A pánik megvadult szörnyetegként tépázta mellkasát. Csak egy helyen talált megnyugvásra.

Mielőtt még a kör összezárult volna körülötte, keze ösztönösen a mellette álló férfi kezére siklott, aki mondott valamit, de mély, dübörgő hangja nem akart értelmes szöveggé összeállni Zoya fejében. Megszorította Konstantin kezét, becsukta a szemét, és egyre csak azt mantrázta magában, hogy otthon akar lenni, biztonságban. Aztán, mintha a semmiből kerekedő tornádó felkapta volna, eltűnt a bálteremből és a vádló tekintetek kereszttüzéből.

***

Zoya izgatottan kapkodta a levegőt, minden lélegzetvétele hangos dübörgésként hatolt a folyosó csendjébe. Az előbb még ott volt az íróasztalon, és Konstantinnak köszönhetően olyan élményben részesült, amire nincsenek szavak. A férfi minden egyes csókja felért az élettel, egy egész világgal. Úgy érezte, nem is kilenc létezik belőlük, hanem a nyomozó csókjaival új és új világok születnek, melyeket fel akar fedezni... egészen tüzes legmélyükig. És az a robbanás... Sosem volt ilyesmiben része, de megértette... Értette, miért kerestek férfiak földi örömöket az ölében, miért akarták birtokolni őt, ha még csak egy éjszaka erejéig is, hiszen a bűnevés egy plusz szolgáltatást jelentett. A testét és lelkét is a győztesnek adta... Ahogy egykor Augustnak.

Az Aranyoroszlán kodoraluja jól keverte lapjait, elvégre azok után, hogy Zoya elnyerte a Feketeözvegy klán trónját, neki is meg kellett erősítenie magát. És ennek nincs jobb módja, mint hogy bemocskolja őt, és megkérdőjelezze a hatalmát.

Merengéséből Konstantin érintése térítette magához. A férfi erélyesen megnyomott a vállán egy pontot, amitől Zoya felkapta a fejét, tekintetét egyenesen a férfi szemébe szúrta.

– Minden rendben. Már nem bánthat – búgta türelemmel, mégis némi bosszankodás érződött a hangján.

– Szerinted nem kellett volna eljönnünk? – kérdezte a nő, össze-összeakadó nyelvvel.

– Ez a legrosszabb, amit csak el tudtunk követni. Elvégre a menekülés egyenlő egy beismerő vallomással. Hidd el, én már csak tudom – sóhajtott fel Konstantin merengve.

– Annyira ostoba vagyok – tört ki Zoyából a kétségbeesés, miközben homlokához emelte fekete tenyerét. Konstantin ismét szorított egy kicsit a vállán, hogy eszméleténél tartsa.

– Nem vagy ostoba, csak megriadtál. Sarokba szorítottak, te pedig beleestél az előre kikészített csapdába. De el fogjuk tudni rendezni az ügyet, csak át kell gondolni a stratégiát.

– Úgy beszélsz, mint ő – nyögte a nő, amint pillantása megakadt Konstantin pillantásában. A férfi mélyet sóhajtott, majd tétován a szeméhez nyúlt, hogy megszabadítsa magát a kontaktlencsétől, ami valószínűleg eléggé zavarhatta őt.

– Tudom, vele jobban járnál, elvégre tudná, mit kell tenni egy ilyen helyzetben. De most velem kell beérned – jelent meg a szomorú kék-ezüst tekintet, mely Zoya óceán pillantásába fúródott. A nő legszívesebben kikérte volna magának. Még hogy vele kell beérnie? Nem kívánhatna nála jobbat. Elvégre, ha a nyomozó érinti, ujjai siklása nyomán bizsereg a teste és a lelke, a legbelső lénye válaszol a hívásra, ellenben ha más... teljesen érzéketlen marad. Konstantin keltette őt életre, és már él... lélegzik, erről pedig nehéz lemondania, még ha a nép ezt is követeli meg tőle.