Katica testek

Padon

Hátamon fekve nem keresem, 
az eget, padról nem nézegetem. 
Ilyen halvány csillagképek 
nem mondanak semmit nekem.

Láttál valahol? Nem néztelek, 
piszkos volt szemüvegem, nem törölgetem; 
vagy összemosódtak a pasztellszínek, 
és a másikkal téged könnyen összekeverlek.

Csillagod olyan fénytelen, 
vaksötétben észre sem veszem.

Vagy csak egy villanykörte égett ki 
a lámpában mellettem? 
Ha légy vagyok, testem, százszor kiégett, 
fényedbe ütköztetem.

Meguntam alakjukat, 
és mindegyik, ha elég ideig nézed, 
teljesen ugyanolyan. 
És úgy megbabonáz, 
ahogyan nyelvem szádban jár, 
levetkőzve várok rád, 
mert undorodom, ha hozzád ér ruhám, 
kiszakad már attól is, 
ahogy szemed rajtam áll.

Ne kapd el, nem fázom már. 
Ez csak libabőrös vágy, 
minden asztalra letett tárgy 
téged, mint én, mozdulatlan vár.

De mi odáig vagyunk a csillagokért, 
amiket minél tovább nézel, 
csillogásuk annál feketébb. 

És kezem a padról most teljesen leér, 
kitépek minden fűcsomót, ha csak hozzád ér, 
selymes tapintásod megtartom, legyen enyém, 
irigy leszek a levegőre, ha az tüdődbe,
mint csókom, előbb ér.

És hajnalban már nem feküdtem azon a padon, 
túl sokáig néztem, és szemem 
belebolondulhatott, 
abba, ami az égen sosem volt ott, 
mert olyan gyenge, 
hogy ha szememet becsukom, 
belőle úgy is többet láthatok.

Minden este tehát fekszem ugyanott, 
és keresem a hasonlót, 
vagy ugyanazt a csillagot.

Mert hiába fakó, tudom, 
hogy ott van, és hogy ragyog. 

Megtalálsz fekve egy padon, 
ahogy szemem, képzeletben, 
rajtad jártatom, 
kiszakadt ruhákban, arcomat 
lámpafényes kezedbe mártatom.

2024