bábjátékos - sötét mesék

tenger

lélektani történet, disztópia

...

A kis Sheep O. Slaveman alig négy éves volt, amikor elment a tengerhez. Édesanyja óvta tőle; talán pont ez volt az oka, hogy annyira menni akart. Sosem hallgatott szülei szavára, anyja panaszos sóhajára, sem apja mennydörgő óhajára. Még álmodott, mint a legtöbb gyerek, talán élénkebb is volt kortársainál, életvidámabb mindenkinél, akit ismert. Még voltak álmai, égen szárnyalók, vadlovakként nyargalók. Ezért hát amikor tudta, hogy az anyja nem figyel, éppen bevásároltak a szürke, nyomasztó szupermarketben, fuldokolva az emberek tucatjainak tengerében, Sheep elrohant. Úgy futott, ahogy csak tudott, keresztül a szürke, nyomasztó városon, a panelek dzsungelében, megannyi fáradt, viaszbábszerű arccal találkozva útközben. Hangosbeszélők harsogtak, parancsokat ordítottak, a járókelők üveges szemmel teljesítették, mintha nem is Sheep gyermeki világa, hanem az ő életük lenne az álom, és ők alvajárók lennének, akik azt várják, mikor ér véget a rémálom.

Sheep játéknak fogta fel az egészet, a hengeres testű, köpenyes, konzervfejű katonákat, az érte nyúló vaskezeket. Villódzó fények ölelték, mintha csak az egész világ ővele mulatna, a kedveért csakis vele játszana. Kikerült mindent, ami elkaphatta volna; a harsogást, a sok–sok megálljt parancsoló kiáltást, nem értette, meg sem hallotta.

Hamarost egy elhagyatott, üres úthoz ért, amin túl kordon jelezte minden felnőttnek, ennél tovább nem szabad menni. Nem szabad, de nem egy gyereknek, Sheep átbújt a szalag alatt, és rohant tovább a tenger felé. Anyja elbeszéléseiből tudta csak, hogy merre menjen, igaz, még sosem járt ezen a helyen. A város messze elmaradt mögötte, és ő hirtelen homokos partra ért, előtte azonban fémbódék magasodtak. Mégis... Sheep már hallani vélt egy lágy, annál bizonyosabb, ismétlődő morajlást. Tovarohant, talpai nyomán felszállt a por. Lábai kicsinyke árkokat vájtak a homokba, a mulandóság lábnyomát. Hisz mindezt majd elmossa a szél, az idő kíméletlenül eltörli emlékét, és rövidke útja annyi lesz csupán, mint egy homályos, megfoghatatlan álom. Talán egyszer minden, ami volt, eltűnik a végtelenség tengerében, elmerül a világegyetem monumentális habjai közt, és azt, hogy létezett, a világ tudja csupán, eme csodálatos gépezet.

Sheep O. Slaveman megtorpant, egyedül állt a tengerparton, átjutott az emberek alkotta panelek erdején. A végtelen víztömeg megigézte szellemét, elmosta az előtte elterülő horizontot, eggyé tette a földet és a fellegeket. A kékség vegyült a kékséggel, mélyebb árnyalat folyt össze fakósággal. Egy perc sem telt belé, Sheep a hullámok közé rohant, igaz, egyetlen pillanatra megrettent, szívébe költözött a jeges félelem, a földhözragadtság szelleme, utána felülkerekedett rajta a legfenségesebb érzelem, a szárnyalni tudás kéznyoma. Gyermek volt ő, a legádázabb fajta. Szembeszállt a habokkal, dacolva a víztömeggel. Egy kicsinyke alak a látóhatár peremén, egy aprócska porszem a világ tengelyén. Úszni kezdett, noha nem is tudta hogyan kell, a legkegyesebb jóindulattal sem lehetett gesztusát igaz úszásnak nevezni, legfeljebb csak csapkodásnak. Mégis, a felnövés mérgével be nem szennyezett szellemét átitatta az élni akarás, a lázadók lábnyoma, ami nem más volt, mint anyja szavainak kétségtelenül kétségbevonhatatlan mivoltának megdöntésére irányuló küzdelme.

Anyja óva intette őt a kameráktól, amik olvasták az arcvonásokat, és büntették az önkifejezést, üldözték az összes érzelmet, megkövetelték a mesterséges végzetet. Sheep nem értette, miért ne nevethetne, ha egyszer jókedvében arra támad kedve?

Anyja intette őt attól is, hogy amikor a hangszórók harsognak, bármit is tegyen, ami nem azonos az összes többi ember cselekedetével.

De ez olyan unalmas! Miért kellene másokat azon túl is követnie, hogy azt ő megunta, és már rég álmokat kergetni támadt kedve?

Anyja azt mondta neki, hogy csak akkor beszéljen, ha engedélyt kap rá, mert szavai veszélyesek lehetnek, lévén nem tudja, mit tiltanak, és mit engednek kimondani egy gyermeknek.

De akkor minek tanultam beszélni? Minek van szám, ha nem beszélhetek?
Anyja elmondta neki, hogy hiszi, mindezt meg fogja érteni, és tiszteletben fogja tartani. Azt mondta neki, hogy ő a reménye, a jövőbe vetett hite, a segélykiáltása.
Sheep csak dacolni akart a tengerrel; megmutatni anyjának, hogy nem félelmetes a világ, a kimondott szavak elszállnak, mint égen a madarak. Az arc, a lélek torz képmása pedig mosolyogni rendeltetett, minden egyes ember álmokat kergetni érkezett.
Durván megragadta egy kéz, kirántotta a tengerből. Egy vasmarok kapta fel, vasból ácsolt ölelésbe zárta egy mozgó hengerhez, egy konzervfejjel ellátott testhez.
Folytogat a személytelenség – hallotta Sheep anyja szavait, és szinte látta maga előtt édesapját helyeselni.

– Szeretnék még a tengerben maradni! – kiáltotta a kisfiú.

A vasszerkezet lenézett, recsegve ingatta rozoga fejét, szinte szomorúság igézte meg lélektelen személyét.

– Nem lehet.

– De miért nem lehet?

– Mert nem lehet.

Vaslények álltak körülötte, körbeölelték, mint egy meghitt közösség. A parton, a kordon mögött emberek százai álltak, üveges szemekkel, tágra nyitott szemmel néztek, de nem láttak.

A vaslény, aki Sheepet ölelte, az emberek felé intett:

– Küldjétek el őket, de előtte, szkenneljétek be az arcukat! Mondjátok meg nekik, hogy büntetés vár rájuk, amiért látták a tengert, mert megszegték a szabályt. Tudhatnák... mindegy, menjetek!

Sheep kinézett a vaslény válla felett, de az a tenger felé fordította.

– Élvezd ki a látványt. Ennyit adhatok neked, semmi többet. Utoljára láthatod.

– És utána visszaviszel anyához?

– Nem. Mostantól mi vagyunk a családod, anyád és apád egyszemélyben én leszek. Őket neveltetni fogjuk, neveli őket a Gépezet. Mi pedig átvesszük a nevelésedet.

A kisfiú arcán legördült egy könnycsepp:

– De azért még láthatom őket?

– Tíz–tizenöt év múlva talán összefutsz velük egy szupermarketben, és akkor szerencséd lesz, ha felismered őket. Nem hiszem, hogy ők képesek lesznek emlékezni rád.

A gyermek sírva fakadt, a robot ringatni kezdte:

– Nézd a tengert kisfiam. Nézd a tengert, mert egyedül te jutottál el idáig, tudd egy percre, hogy különleges vagy.