bábjátékos - sötét mesék

bábjáték

disztópia

...

Toy Puppet a buszmegállóban várakozott. Kezében egy elsárgult lapú újságot szorongatott, Acélváros Hetilapjának múlt heti kiadását. Habár meglehet, a lapot nem is a múlt héten adták ki, hanem azelőtt, de az is lehet, hogy már egy hónapja. Toy elveszítette az időérzékét. Csak azt tudta, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, semmi mást. A hetek bágyadt egyhangúsággal teltek, a napok, a percek, az órák elveszítették létjogosultságukat, úgy hullottak alá az idő vízzivatarában, mint egy kósza nyári zápor gyorsan tovatűnő esőcseppjei. Semminek nem volt értelme ebben a szürke városban. Az idő nem volt több, mint egy fogalom, ember által kreált vesztes kísérlet: szánalmas próbálkozás a Megfoghatatlan ketrecbe zárására.

Toy átfutotta még egyszer a Hetilapot. A legfrissebb híreket vastag címszavakkal jelölték: Acélvárosban kötelezővé tettük a kártyás fizetést minden beváráslóközpontban, Bombariadóval próbálkoztak az ellenállás gonosz forradalmárai; a Biztonság mindenekfelett – a Rendszer tökéletesítésre szorul; Isten igéje szent; Újabb gázolás történt a Belső és Külső várost összekötő vasútvonalon. Ha Toy jól számolt, ez volt a huszadik gázolás az elmúlt... két hétben? Két hónapban? Nem, biztosan nem az elmúlt két napban... Tudta, hogy az emberek rendszeresen a vonatsínek közelében ólálkodtak, mint holmi öngyilkos szándékú lemmingek, amik bármikor készek a mélységbe vetni magukat.

Letette az újságot. Végignézett a szürke, repedezett aszfaltúton. Szürke házak magasodtak a szürke fák fölé, gyárak füstjei kígyóztak a kába horizonton. Jöhetne már a busz.

Buszra szállás megerősítve! – gondolat volt ez, vagy valaki másnak a hangja? Nem tudta már, hogy melyik az övé, ha egyáltalán a birtoklásnak még volt ma bármilyen jele.

Hallotta, hogy emberek érkeztek a buszmegállóhoz, akik nem sétáltak be mellé, hanem megálltak a rozoga kis építmény falain kívül. Talán észre sem vettek engem.

– Olvastad a legfrissebb híreket? – kérdezte egy női hang. Idős asszonyhoz tartozhatott, rekedtesen beszélt.

– Olvastam. Szeretnék csatlakozni a Rendszer Tökéletesítéséhez – ez a hang egy férfihoz tartozott. Toy nem tudta megítélni, hogy mennyi idős lehet.

– Na ne mondd!

– Busás pénzt fizetnek érte – mentegetőzött a férfi.

– De tisztában vagy vele, hogy ezzel az ő kezükre dolgozol?

– Tisztában vagyok vele.

– És nem zavar, hogy irányítanak?

– Mindenkit irányítanak.

– Tudsz róla, hogy hányan ugrottak vonat elé a múlt héten?

– Sokan lehettek, ha így kérdezed.

– És a forradalmárok legújabb akciójáról hallottál?

– Bizonyára hallottam.

– Őszintén kérdezem. Mit tudsz azon kívül, hogy irányítanak?

Csend lett, a férfi nem felelt. Toy sem tudott volna mit mondani, nem lehetett ehhez a beszélgetéshez hozzászólni.

Észrevétlenség megerősítve! – megint egy kósza hang, belső-e vagy külső? Toy már nem tudta felidézni azt az időt, amikor még nem hallotta, már ha pedig nem is volt olyan, hogy nem hallotta, akkor az csak azt jelentheti, hogy mindig is hozzá tartozott.

Megdörzsölte az arcát, álmos volt. Mostanában mindig fáradtnak érezte magát, bizonyára az egyhangúság és a szürke világ melankolikus atmoszférája tette ezt vele.

Berobogott a busz, zörgött, mint egy darabjaira hullni készülő vasszörnyeteg. Toy felállt, megpillantotta tulajdon arcát a fekete ablaküvegen. Ráncos arcú ifjú, kortalan áldozata az időtlenségnek. Fiú, akinek a feje tetejéből egy jeladó áll ki, aminek fénye kéken ragyog.

Korábbi parancs végrehajtása.

A jeladó fénye vörös színbe kapcsolt, Toy pedig elindult a busz felé, anélkül, hogy ura lett volna lépteinek. Emberek mellett haladt el, vörösen villogtak a jeladók, haldokló fények egy kihunyni készülő, idejét vesztett korban.