Tükörkép

Bevezető

Rosie számára a világ mindig is pokol volt.

Ám a világ valójában tíz évvel ezelőtt vált valódi pokollá, köszönhetően a Harmadik Világháborúnak. Bár egy bizonyos réteg Mennyországnak nevezné. A perspektíva attól függött, hogy ki hol helyezkedett el ebben a különleges világban.

Volt, aki éhezett, mindennapos bántalmazás és erőszak kísérte napjait, és csak fekete kendőjén keresztül nézhette a szerencséseket, akik finomakat ettek, ittak, és jókat mulattak. Könyörtelen és szembeötlő különbség, ketté szakította a társadalmat.

Bár a falakon túl létezett egy jobb világ, ami bár szegényes volt, de legalább biztonságos. Kész Kánanán volt a sértetteknek. És aggodalmat keltő vihar a zsarnokoknak.

Rosie egyike volt azoknak a bátraknak, akik a rendszer ellen dolgoztak, kockáztatva saját életét. Kis hal volt ő a tengerben, az egyik legfiatalabb tagja a szervezetnek, mégis személyes küldetésének érezte azt, hogy minél több nőt, és gyermeket mentsen ki innen. Főleg inkább gyermekeket,  és lehetőleg minél többet, ha már ebbe a pöcegödörbe születtek akaratuk ellenére. Kész volt értük bármikor meghalni kortól és nemtől függetlenül. Még arra is képes volt, hogy túl lendüljön érintésfóbiáján, még ha a sírás is kerülgette miatta.

Most is a kezében ringatta az öt hónapos Martin-t, miközben a kisfiú nővérét, a tíz éves Dora-t figyelte, aki épp a táskáját pakolta be a holnapi nagy – és megváltó útra. Édesanyjuk a fürdőszobában sok-sok év -és szenvedés után talán ma először élvezhette a csapból folyó meleg vizet, anélkül, hogy bárki is zavarná vagy sietetné. Bár bizonyára minden behallatszódott a kis helységbe.

Beszélgetések moraja, nevetések – ó, azok az őszinte nevetések! És a kis Martin panaszos nyöszörgése a pocakfájás miatt.

- Ssshhh, ssshhh. Tudom, tudom, hogy fáj - csitítgatta Rosie a kisfiút, miközben körkörösen simogatta aprócska hátát, hogy enyhítse a görcsöket.

Próbált finom lenni és gyengéd, szabályosan meg kellett feszíteni az ujjait, hogy ne durvuljon és ne taszítsa el magától a gyereket. Próbált úrrá lenni az érzelmein.

A bejárati ajtó kinyílt, Rosie pedig kíváncsian kapta oda a fejét. Fáradt és hamis mosollyal biccentett a sötétbőrű fiatal katonának, Kyle Garrick őrmesternek. Az őrmester, vagy ahogy mindenki hívta Gaz, visszamosolygott Rosie-ra, bal orcáján megfeszült az a finom és régi vágás. Őt követte a másik társa, Gary Sanderson őrmester – Roach, aki csak fáradt tekintettel bólintott Rosie-nek, és a kanapén, illetve a földön ücsörgő nőknek és gyermekeknek. Price százados pedig ekkor bukkant fel az ajtóban az őrmesterek után, ám ő inkább felemelte a kezét, és megmozgatva csuklóját, magához hívta a lányt.

Rosie bólintott, megértve kérését, és sűrű elnézések közepette adta át a hasfájós gyermeket az egyik nőnek. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amint nem érezte karjaiban a babát.

Végre tudott lélegezni, szinte már-már úgy érezte, mintha egy mázsás súlytól szabadult volna meg. Izzadt tenyereit a nadrágjába törölte, amíg átvágott a zsúfolt nappalin, és kiment a verandára Price századoshoz.

A lehűlt éjszakai levegő józanítónak hatott, tompa érzékszervei ismét kiélesedtek, és vett néhány mély lélegzetet, hogy tüdejét is megtöltse a friss oxigénnel, ami egy kis nikotin füsttel volt elkeveredve, köszönhetően a szivarozó századosnak.

- Minden rendben volt? - kérdezte Rosie, miközben kíváncsian szemügyre vette a szakállas férfit.

- Igen - bólintott Price. - Információk szerint már észrevették az eltűnésüket, de csak reggel indulnak hajtóvadászatra - beszélt a Pokol embereiről, és az elvesztett báránykáikról, akik épp Rosie házában várták a megváltást. - Még előttük elhagyjuk a környéket. Pár órán belül.