A Halál csarnokába lépve

„Igazából kemény háborúra készülök. Amitől nem leszek se gazdagabb, se híresebb. Csatlakozol?"

1.

Miután szörnyű terhekkel telve, hátam mögött hagytam családom; nyakamba vettem a világot, s mint egy holtkóros kóboroltam céltalanul, szinte tudatlanul, mindenféle vágy, akarat vagy vég nélkül. Csak a kocsmák és fogadók füstös pultja adtak megnyugvást, ahol újra és újra tölthettem a sörös korsómat.

Talán végleg el is kallódtam volna, elveszve az önmarcangolás és kocsmák mocsarában, ha nem tévedek Greivik városába, a krilldar nép talán egyetlen épségben maradt nagyvárosába. Itt ismerkedtem meg Heskell Damenorral, aki bár maga volt a féktelenség, szíve telve volt tisztességgel, s rádöbbentett, miként fogadhatom el önmagam.

Heskell, az egyetlen olyan lovagrend tagja volt, amelyet a krilldarok egykori királyságán élősködő nagyurak és tartományurak még nem szüntettek meg: A Tenebriánus Rend.

E rend kizárólagosan csak a förtelmes démonok elleni küzdelemnek és bosszúhadjáratnak szentelték életüket, miután az Ébredés Ideje alatt, Avasul az Ezerkezű Démonisten szolgái szinte földig rombolták hőn szeretett országukat, éhinséget, járványt és halált hagyva maguk után.

Hét hosszú év után, én is Tenebriánus lovag lettem s Greivik káptalanházát elhagyva, Heskell-el az oldalamon hátunk mögött hagytuk ezt a csodás várost.

Már az utazásunk sem volt események nélküli, mert számos rémségbe botlottunk, amelyet közös erővel kellett legyűrnünk.

Különös fintora volt a sorsnak, hogy egy mellékútra fordulva, eltértünk eredeti útvonalunktól, s néhány napi út után, belebotlottunk Myr Grimdar szomorú városába.

A tél első szele, eleve itt ért minket. Sötétszürke ködpamacsok ültek a koporsószagú utcákon, a kopasz fákról jéghideg zuzmara hullott a nyakunkba. Búsképű krilldarok vonszolták magukat, lila tekintetüket alig-alig emelték fel ránk. Fekete-szürke ruházatunk, és páncélingünk nem is keltett érdeklődést a helyiekből. Néhányan a lovaikat ráncigálták a kordék előtt, s ha, meg is indult a szekér, ők maguk, a lovak mellett lépdeltek lehorgasztott fejjel. Ébenfekete hajuk az arcukba lógott.

- Elhal a lelkem ettől a helytől. – konstatálta Heskell, miközben vívókesztyűjét igazgatta.

- Ott egy fogadó. – mutattam előre. – Szálljunk meg. Lehet, hogy ott kedvesebbek.

Az Öreg Medve Fogadó, bár belül meleg volt, valahogy mégse töltötte meg a szívünk melegséggel. A csapos egy félszemű, remegő lábú öregember volt, néha már az volt az érzésem, bármelyik percben holtan rogy a lábunk elé. A többi vendég is, inkább csak helyi volt, akik a mézsörbe bámulva halkan pusmogtak. Még a szemkontaktust is kerülték. Leültünk egy asztalhoz, a magunk kis sörével, és figyeltük a vándorló vendégsereget.

- Gyászolunk valakit? – böffent fel mérgesen Heskell, miközben tőrét az asztalra csapta.

Az öreg csapos hajbókolva jött az asztalhoz.

- Kérem... lovaguram... kicsit csendesen...

- Pfff... és ugyan miért?

Nyugalomra intettem Heskell-t, közben megkértem a fogadóst, hogy egy sör kíséretében üljön le mellénk, s magyarázza el, miért olyan a hangulat a városban, mint egy kriptában.

A férfi alaposan szemügyre vett. Láthatóan idegen voltam a számára, s velünk ellentétben, hófehér hajam, s kígyókra emlékeztető szemeim cseppet se tettek barátságossá. Egyedül a nyakamban lógó griffes nyaklánc, ami biztosíték volt affelől, hogy nincs ártó szándékom.

A csapos igen halkan, de különös történetet kezdett mesélni. Azt vettük észre, hogy a helyiek is, lassan de közelebb húzódtak hozzánk.