A Halál csarnokába lépve

13.

Visszalépve a csarnokba, siralmas látvány fogadott. Testek, végtagok, belsőségek hevertek mindenütt. Vér és hússzag tömény keveréke lengte be a csarnokot.

Néhány élőholt maradt csak, köztük a volt arkón, akivel még Sorgjall küzködött.

Jaydon, újratöltve fegyvereit lőni kezdett, majd oldalvást dobva őket, kihúzta kardját egy testből, s közelharcba bocsátkozott. Megindultam hát, hogy kisegítsem Sorgjall-t szorult helyzetéből. Közelebb érve, láttam, hogy számos sebből vérzik, mozgása már korántsem volt olyan ruganyos és magabiztos, mint ezelőtt. A pajzzsal felökleltem az arkónt. Hanyatt esett, de oldalvást gurulva talpraállt. Élőholthoz képest, túlságosan is ügyes maradt.

- Azt hittem, elfutottál. – mondta szokásos egykedvű hangján Sorgjall.

- Azt hittem, már legyőzted. – válaszoltam.

Egymás támogatásán felbuzdulva, ketten ugrottunk ellenfelünknek.

Erőfölényünk úgy tűnt sikerre juttat minket. Vált vállvetve harcoltunk, egészen addig a pillanatig, amíg Sorgjall-nak sikerült felkapni a földön heverő angolnanyársát, s keresztül döfni az élőholtat. A test némán zuhant a földre, de csak egy pillanat erejéig lélegezhettünk fel. Testében a rég kihűlt, összezsugorodott erek, halványvörösen kezdtek pulzálni, nyitva maradt szájából különös, vörös kipárolgás látszódott. Olybá tűnt, mintha most akarna valami istentelen szörnyeteggé változni.

Walter figyelmeztető kiáltását már későn hallottuk a hátunk mögött. A test még utoljára, túlvilági fénnyel felizzott, s a következő pillanatban szétrobbant. A testből, mint ezernyi gyilkos srapnel, úgy röppentek szét a csontjai. Engem a pajzsom és a páncélom megóvott, ám Sorgjall-t, aki szinte a tetem fölé terebélyesedett, szörnyűségesen átlyuggatta. Csendesen csuklott össze. Odarohantam hozzá, de segítségem már mit sem ért. Halott volt, s testén számtalan seb vérzett. Arra gondoltam, ahogy ott tartottam a térdemen a fejét, hogy legalább mire földet ért, meghalt. Nem szenvedett.

Kéz érintette a vállamat. Fölöttem Walter állt, atyai tekintettel nézve engem. Nem vigasztalt a tudat, hogy gonosz és ármánykodó varázslat áldozatai lettünk.

- Vidd el a testet. – mondta végül Raydon, vállára pihentetve a kardját. – Neked itt már nincs dolgod. A Régens elmenekült, Razim halott, vele együtt a lánctestvérek javarésze is. Mi megtisztítjuk a várat. Temesd el a barátod.

Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam. Talpraálltam. Megráztam a fejem.

- Segítek befejezni. Ennyivel tartozom a barátaimnak. A végén, majd tisztes búcsút kapnak. – mondtam. De az igazság az, hogy inkább kettejüket nem akartam otthagyni. Úgy éreztem, hogy őket is cserben hagytam volna, ha másképp döntök.

Nem egészen egy nap kellett, hogy az Öregvárat átkutatva, megtisztítsuk mindenféle élőholttól és fegyverestől, majd azonnal futárt menesztettünk Herforn-ba, hogy beszámoljuk kétes győzelmünkről.

S amíg a herforn-i sereg elérte a várost, én csendben eltemettem a barátaim, s a bajtársaim. A város vezetését időlegesen Walter és Raydon gyakorolta, s a megmaradt helyiek örömujjongással fogadták a híreket. Napokkal később, ahogy Herforn ideért, magukkal hozták a kényszersorozott városlakókat, akiket a csatatéren ejtettek foglyul, itt pedig, amnesztiával szabadon bocsátották őket. Az Ítélőmesterek betemettették a Gödröt, majd a megmaradt nemesekből kerestek megfelelő vezetőt a város élére.

Én végül, ott hagytam őket. Nem volt már maradásom. Gondoltam, megnézem magamnak a Lyukat, amelyről Razim is mesélt, ám Herforn-ba érve, annak helyén már csak egy összedőlt földkupacot találtam. Egyszerre voltam nyugodt és csalódott. Nem tudhattam meg, végül mit kereshetett a Régens, pontosan mivel is vehette árulásra Razim-ot, de annak legalább örültem, hogy a Lyukat most már senki nem tudja használni.

Némi pihenő, után, újra felszerelkeztem, s elindultam északra, amerre a Régens is menekült. Nyomában pedig, nem járt más, csak a nyomorúság, a szenvedés, és a halál. Hosszú, véget nem érő táncba kezdtünk, hegyeken, völgyeken, városokon és falvakon át. Keresztül tengereken, folyókon, vad bozótosokon.

De sose értem utol, bárhogy loholtam utána. Rögeszmémmévált, beférkőzött álmaimba, gondolataimba, mindennapi cselekedeteimbe. Olyanlett, mint valami sose múló átok, míg jómagam e szörnyű átok karmai közérohantam folyton-folyvást...