A Halál csarnokába lépve

5.

A fogadóba visszaérve, a szobánkba vonultunk, a hallgatózó fülek elől, s alaposan áttárgyaltuk az eseményeket. Alaposan átrágtuk magunkat a harcedzett Lánctestvéreken, a Gödör borzalmas látványán, a hátborzongató faliszőnyegen át, a különös, már-már embertelen szobron, és magán a Régens tettein, rémuralmán. Egyre inkább aggasztó kép körvonalazódott körülöttünk, amit a mit sem sejtő Sorgjall-al is megosztottunk.

Egyetlen kérdés maradt csupán: mit akar Herforn-ban?

Úgy döntöttünk, hogy minden veszély ellenére, oda kell utaznunk. Saját szemünkkel megnézni az ostromot, és utána járni, mi rejtőzik a városban, amiért ilyen ádázul meg akarja kaparintani a területet.

Még aznap összeszedtük maradék holmink, elpakoltunk némi élelmet, s még alkonyat előtt elindultunk, számolva azzal, hogy az éjszaka mindenképp a vadonban ér minket.

Két napon át tartott az utunk, s különösen, már-már hátborzongatóan üresnek tűnt a vadon. Se éhező farkasok, se elátkozott bestiák, se kísértetek. Viszonylagos nyugalommal sikerült elérnünk Herforn határát.

Már messziről lehetett látni a füstöt, s érezni lehetett a hullák orfacsaró bűzét.

Kinéztünk magunknak egy jókora domboldalt, amit már a Myr Grimdar-i seregek lecsupaszítottak a fáktól, s oda felmászva, a földről fekve figyeltük a Herforn körüli eseményeket.

A város előtti terület, ami egykor talán szántóföld volt, most egy saras, szinte lápos iszamósnak hatott. Hatalmas sátor tábort láttunk, közel az erdőkhöz húzódva, amelyet gyalogos elleni lándzsaerdők védtek. A kietlen mezőkön számos roncsot láttunk: összedőlt ostromtornyok, kiégett faltörőkos, széttört létrák. Egyetlen dolog volt, amelytől a hideg kirázott minket. Nem láttunk holtakat. A tábornál láttunk kis mennyiségű őrt, embereket jönni-menni. Számos szekeret, amelyek felváltva jöttek Myr felől vagy indultak oda. Sokszor jajveszékeléssel, és sikolyokkal telt szekerek indultak, s nagyon sokáig még a fülünkben visszhangzottak.

Már csak az volt a kérdés, hogy miként jussunk be a városba. Szerencsére, a várost patkó formában vette körbe a Myr-i sereg, így északról, a hegyek irányából, bejuthattunk Herforn-ba.

A kapuőröket, az északi oldalról, a Pegazus-Kapunál hosszan kellett győzködni, mire beengedtek, s némi kíséret segítségével, egészen a város hercegéig vezettek minket.

A városban bár érzékelhető volt a feszültség, nyoma se volt fejetlenségnek, vagy tétlenségnek. Akik nem voltak harcképesek, és nem ismerték a sebkötözés jártasságát, a romokat takarították, s a törmeléket a belső várfalak megerősítésére használták fel. A többiek jól láthatóan a fegyveresek támogatásáért feleltek. Ellátták őket élelemmel, ruhával, kijavították a páncélokat, vagy fegyvereket készítettek. A város koldusai pénzért és szállásért csatlakozhattak a katonákhoz, ezáltal kevesebben voltak az utcákon is.

A herceg, Edric Corwin, egy hatalmas trónteremben fogadott minket, de a várakozással ellentétben nyomát se láttam a hivalkodásnak. Teljes láncingben, csuklyás, mohazöld köpenyben ücsörgött a trónon, egy jól megmunkált, de korántsem díszes másfélkezes kardra támasztva a kezeit. Fején vékony ezüstkorona díszelgett, ami inkább csak arra szolgált, hogy rögzítse a lánccsuklyát, és az ne csússzon a szemére. Mikor felismerte a rend címerét, sokkal közvetlenebb és barátságosabb hangnemre váltott, bort és egy asztalt hozatott számunkra.

- Tartjuk magunkat, de egyre nagyobbak az ellátmánnyal kapcsolatos gondok. – mondta végül. – Ha hétköznapi csatáról lenne szó, már rég győztünk volna. De a régens bérencei összegyűjtik a holtakat és a haldoklókat. Mindet. Tőlünk is, ha kívül találják őket. És végül, élőholtként térnek vissza a csatamezőre. Így olyan, mintha sose fogynának el. – belekortyolt a borba. – Szerencsére van velünk néhány varázsló, így időről-időre visszaverjük a támadásokat. És van még néhány ostromgép is, amellyel védekezhetünk.