A Halál csarnokába lépve

6.

Razim különös történetbe merült el, amelyet mi négyen, csendben hallgattunk.

Razim, amikor a városba érkezett, a Hetedik Csoport maradékával, kénytelen-kelletlen, egy régi omladozó viskóban húzták meg magukat. Valamikor talán egy lelencház lehetett, de addigra nem volt több, mint egy üszkösödő romhalmaz. Viszont arra jó volt, hogy ideiglenesen ott meghúzzák magukat. A tetőt megerősítették, kitakarítottak, de a törmelék alatt több tetemet is találtak. Széttépett gyermekek roncsait. Ezeket gondosan elásták, de aggodalmuk nem oszlott el, a tekintetben, hogy mi okozhatta a vesztüket. Razim akkor úgy vélte, hogy az Ébredések Idején előre törő förtelmek valamelyike gyilkolhatott.

Végül ráleltek a Lyukra.

A pincében volt, nagyjából három méter átmérőjű. Úgy festett, mint egy víznyelő, ám, amikor egyikőjüket leengedték egy kötélen, valamivel lentebb, különös lépcsősorra lelt.

Razim úgy döntött felderítőket küld oda, de az első négy fő, szőrén-szálán eltűnt, sosem került elő. A mentő küldetés is sikertelenül járt, mert a következő négy fő, szintén odaveszett. Egy tért vissza, de ő semmit nem tudott mondani, mert valami letépte az állkapcsát. Pár órát még vergődött a szerencsétlen, mire kimúlt. Végül, hármat még utánuk küldött, de csak egy tért vissza. Bár fizikálisan épen, egészségesen, jól láthatóan eszét vette mindaz, amit ott talált. Egyetlen értelmetlennek tetsző szót motyogott magában: „Arathmor".

Mindez vélhetően hozzájárult, hogy végül, a herceg csapatai könnyű szerrel legyűrték őket, és bebörtönözték. A megtébolyodott társukat, a börtön legmélyére száműzték, hogy őrült motyogását és sikolyait ne hallhassa senki.

A tragikus felderítés és kimentés után, a Lyukat lezárták. Kőperemet építettek köré, és vaskos fémráccsal lezárták, hogy más többé ne tudjon oda lemenni. Ő maga sose tudta meg, hogy pontosan mi van odalenn. A pincét, ahogy a Lyukat is, befalaztatta, és megtiltotta az embereinek, hogy oda lemerészkedjenek. A biztonság kedvéért még az Átok, köznapi szimbólumát is odafestette, jelezvén, hogy elátkozott helyről van szó, s remélte, hogy végérvényesen elrettent mindenkit, aki idáig merészkedne.

- A helyi templomok könyvtáraiban próbáltam utánajárni a dolgoknak. – sóhajtott Razim. – De sokat olvastam, keveset tudtam meg. Legalább négy-öt helyen, a világ más-más pontjain írtak Arathmor városáról. Vaskos fekete kapuiról, végeláthatatlan utcáiról, a semmibe vezető lépcsőiről. Egyes iratok, a mindenütt jelenlévő vasról beszéltek: vaslépcsők a mélységes sötétbe, különös vaskapuk, s épületek, amelyeket szintén mintha vasból emeltek volna, de sehol nem volt bennük szegecs vagy illeszték. Más iratok fekete kupolás temetőjéről írtak, ahol a sírok között akár két szekér is elférne, s ahol számtalan élőholt bolyong, s támadásaiknak sosincs vége. Más iratok, csak üres macskaköves utcákról, bedeszkázott ablakokról, és lelakatolt ajtókról szólt.

De mondjátok meg, miként lehet egy város, egyszerre ennyi helyen? Nincs mágia ami erre képes lenne... a térkapuk elpusztultak, elkészítésük homályba veszett. Mégis, hogy? – értetlenkedve csóválta a fejét, majd sóhajtott egyet és felegyenesedett. – Ha a lich keres valamit, akkor az ez lesz. Biztosra veszem.

- Akkor derítsük ki, mit akar ott?

- Én sose nyitnám fel a fedelet újra. – mondta Razim. – Sokkal egyszerűbb, ha lecsapunk a Régensre. Mindegy milyen téveszmék és tervek vezetik. Ha lecsapunk rá, akkor az egész értelmét veszti. És nem kell újabb és újabb embereket feláldozni arra az istenátka veremre.

Valahol igazat kellett neki adni, így amint elfogadta az ajánlatunkat, távoztunk. Közöltük vele, hogy mely fogadóban kell találkoznunk, mi pedig, meglátogattuk utolsó emberünket, Loro Halftan kapitányt.