A Halál csarnokába lépve

4.

Sorgjall nem mondott semmit, ahogy lejött. Kért mindhármunknak egy kör törpe pálinkát, majd odaült mellém.

- Hosszú éveken keresztül figyeljük az embereket, önmagunkat, fejlesszük a képességeinket, hogy a noézis minél magasabb szintjét elérhessük. Viszont ennek vannak hátrányai is. Valahogy kívülállókká válunk. De nem akarom vitatni a szándékaid, s nem firtatom a múltad. Fontosabb, hogy valamit még nem mondtam el.

Rápillantottam.

- És pedig?

- Az inas elmondása szerint, nem hatott a testőrökre semmilyen pszi, amivel a tudatukat tudtuk volna befolyásolni.

Bólogattam, s közben vadult járt az agyam.

Miután összeszedtük magunkat, immáron hárman, elindultunk a régi templomhoz. Az utcára lépve, fojtogató köd fogadott minket. Néha egy-egy ló dobbanása, egy szekér recsegése, vagy a hentesbárd csattanása szakította meg, az amúgy csendes utcákat.

- Mintha mindenki meghalt volna. – állapította meg Heskell.

Sorgjall megingatta a fejét.

- Nem természetes a köd. Jó ideje velünk van. Olyan, mintha mindig figyelne valaki benne. Mintha gonosz szellemek jöttek volna a köddel együtt.

Heskell és én egymásra pillantottunk, de nem mondtunk semmit. Áthaladva keskeny, macskaköves utcákon, egy nagyobb térre jutottunk. A téren három vascölöp állt, amelyhez egy-egy szétégett tetem volt rögzítve.

- Varázslók. – suttogta Sorgjall. – Pont itt voltam, amikor meggyújtották a máglyát.

- Miért gyűlöli így a varázslókat a Régens? – tettem fel a levegőbe a kérdést, de választ nem vártam rá. Óvatosan ellopakodtunk a tér mellett, folytatva utunkat.

A templom, egykor talán büszkén állt az utca legvégén, de ahogy közeledtünk, leginkább egy beteg vénemberre emlékeztetett. Romos harangtorony, ujjnyi széles repedések a falon, és friss deszkák virítottak az amúgy rothadó ajtódeszkákon. A bejáratnál két alak állt. Láncingjük fém lemezekkel volt megerősítve, vörös fegyverkabátjuk fölött pedig, a vállvastól a derékszíjig láncok virítottak keresztbe. A derékszíjon apró koponyák díszelegtek.

- Úgy tűnik, ezeknek semmi nem szent! – sziszegte Heskell. – Biztos nagyon bátrak, hogy kisdedeket mészárolnak!

- Neked kell körbenézni benn. – szóltam a fiúnak. – Mi azonnal lebuknánk. De te rugalmas, gyors és legfőképp csendes vagy.

Sorgjall biccentett, és már neki is iramodott. Tett egy kerülőt, majd oldalt megközelítve a templomot, az emeleti ablakpárkányra ugrott.

- Hű. Láttad ezt? – álmélkodott a lovagtestvérem.

Biccentettem, s feszülten vártam.

Legalább fél órát vártunk, mire a krilldar akarathajlító visszatért. És ahelyett, hogy elmesélte volna, mit látott, helyette az elménkbe vetítette szörnyű emlékeit.

Sorgjall átmászott az ablakon, be a templom emeleti folyosójára. Az épületben konok homály honolt. Sem gyertyák, sem kandeláberek nem világítottak, a hideg szinte tapintható volt mindenütt. Egy pillanat erejéig éreztem, ahogy Sorgjall az elméjével átmelegíti a testét, aztán könnyed léptekkel haladt tovább. Megállt egy oszlopnál, elkerült egy háromfős őrséget, majd egy szónoki emelvény mellett, lesettenkedett a lépcsőn. Odalenn széttört és szétdobált padok hevertek. A törmelék közt régi, szakadozott fóliánsok, régi könyvek, rozsdás fegyverek és páncélok, amelyek egykoron Moara pompáját dicsőítették. A freskók helyén hatalmas faliszőnyegek pihentek, amelyek egy különös, hasított címer virított. Az egyik oldalán, fekete alapon egy aranyszín gyertya állt, kilenc ággal. Az örökélet szimbóluma. A hasított címer másik oldalán, vörös alapon fehérszín szimbólum virított: a rettegés mágikus rúnája. Még így, az emlékképek által is, de éreztem a kellemetlen bizsergést, ami a gerincem mentén futott végig. A félelem megróbált a lelkembe hatolni, de vettem egy mély levegőt: ez csak emlék, s valójában nem is láttam a rúnát.