Álmatlan esték (ValMar ff)

Mielőtt 𝕖𝕝𝕓𝕦𝕜𝕥𝕦𝕟𝕜...

*𝐸𝑠𝑧𝑡𝑖 𝑠𝑧𝑒𝑚𝑠𝑧𝑜̈𝑔𝑒*

Idegesen fújtam ki a levegőt. Nem pánikolhatok be megint. Nem blokkolhat le az agyam. Nem mondhatok hülyeséget. Az ajkamat harapdálva vártam, hogy szólítsanak minket a stúdióba. Merthogy nem voltam egyedül. Egyikükre sem bírtam ránézni. A földet néztem és idegesen csattogtattam a rágómat. A térdem remegett.
-Hé, Kincsem! Higgadj le! Szuper leszel! -szorította meg a kezem Peti egy pillanatra. Nagyon jól esett a biztatása. Ez alatt a pár nap alatt máris nagyon közel kerültem hozzá. Mindig ő ápolta a lelkem, ha szükségem volt rá. Egy pillanatra a melegséget sugárzó szemébe néztem. Ez mindig segített, hogy lehiggadjak. Nem voltak barátaim mióta felépültem a baleset után... De ahogy a két fiúhoz kerültem és kezdtem őket megismerni, ők lettek azok, akikre támaszkodhattam. Peti lett az elsőszámú "comfort person-om". Persze sablonosan hangozhat, hiszen bárki mondhatná, hogy csak néhány hete ismertem. Mégis olyan volt, mintha legalább ezer éve barátok lennénk. Ehhez képest Milán... Nem tudom... Egészen más volt. Nem tudtam utálni, bármennyire is szerettem volna. Két napja beszéltünk utoljára. Aznap este. Amikor elhatároztuk, hogy "elfelejtjük " a csókot... Azt a csókot, ami azóta is a világot jelentette számomra. Az volt életem legjobb pillanata. És ha tehetném, még százszor visszamennék az időben, hogy újra átélhessem.
Míg neki egy hiba volt... Nekem életem talán utolsó csókja... Mert ezután már senki mást nem akartam szeretni. Csak őt akartam magamnak testestül lelkestül. Attól függetlenül is, hogy hogyan viselkedett velem, mióta úgymond "megismert". Beleszerettem a róla alkotott képbe, ami talán túl szép volt, hogy igaz legyen. Mióta visszakerültem a valóságba 3 éve, rengeteget változott... Megtelt apró tökéletlenségekkel. És emiatt csak méginkább szerethetővé vált a számomra. Egyre inkább kezdtem érteni, miért mondják, hogy "𝑎𝑧 𝑒𝑚𝑏𝑒𝑟𝑡 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑗𝑢̈𝑘, 𝑎 ℎ𝑖𝑏𝑎́𝑖𝑏𝑎 𝑝𝑒𝑑𝑖𝑔 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑙𝑚𝑒𝑠𝑒𝑘 𝑣𝑎𝑔𝑦𝑢𝑛𝑘." Most mégis úgy éreztem, hátra kell lépnem tőle néhányat. Különben súlyosan megsérülök... Tudtam jól. Egyetlen rövid pillanatra felnéztem rá. Ő is éppen engem nézett. A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, ahogy a barna íriszei keresztezték az enyémet. Néhány másodperc volt... Mégis teljesen belém égett... Még napokig láttam magam előtt a jelenetet. Egy idő után Milán tekintete köztem és Peti között cikázott. Láttam, hogy frusztrált. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és inkább újra Peti felé kalandozott a figyelmem.
-Igyekszem... -fújtam ki hosszan a levegőt. -Köszönöm. -mosolyogtam rá idegesen. Pár másodperc múlva pedig egy TV-s alkalmazott jelzett, hogy indulnunk kell. Még utoljára megigazítottam a ruhám, amit a stylistok rám erőltettek. Nem illett hozzám. Ütközött a stílusommal. Az egyszerű darabok híve voltam. Sosem vágytam arra, hogy ennyire kigiccsezzenek. Volt rajtam vagy egy kiló smink. Mondjuk kétségtelenül nagyon szépre sikerült. A csillagós, szürkéskékes árnyalat kiemelte a szemem színét. A hajam minden egyes szála tele volt lakkozva, hogy nehogy el tudjon mozdulni a tökéletesen megformált kontyból, amelyből csak néhány tincsem lógott ki elöl. Sötétkék ruhám felső része csillogott. A szoknya átlátszó tülből készült, alatta csak egy sokkal rövidebb alsószoknya takart ki belőlem valamit. És hozzá egy fekete tűsarkút kaptam. A srácok ruhája viszont kifejezetten tetszett. Láttam, hogy nem feszengnek benne. Milon természetesen ugyanolyan árnyalatú kék ing volt, mint az én ruhám. A TV-sek annyira bezsongtak a "kapcsolatunk" hírétől, hogy muszáj volt összeöltöztetniük minket. Persze hatásvadászan félig ki volt gombolva, hogy a tinilányok csorgathathassák a nyálukat. Egy fekete szakadt farmert kapott hozzá, bőrkabáttal. A haja kicsit fel volt zselézve. Rohadt jól állt neki mindez. Legszívesebben egész végig őt bámultam volna. Petire nem erőltettek kéket. Fekete ujjatlan pólójához adtak neki egy sötétzöld inget amit kigombolva hagyott. És csakhogy a tipikus 'vagány Marics' imidzs fennmaradjon egy bőszárú bőrgatyát vett fel hozzá fekete bakanccsal. Még így is fel kellett néznem a srácokra. Pedig nem vagyok alacsony. Milora pillantottam. Már mellettem állt. Az ujjait szorosan az enyémekre kulcsolta. A keze közt szinte elveszett az enyém. Az én kezem szokás szerint jéghideg volt, az övé pedig meleg. Amikor mégegyszer szóltak a fülesünkbe, tényleg elindultunk. A kamupasim ment elől, mögötte én a kezét szorongatva, a sort pedig Marics zárta.
A stúdió nagyobb volt, mint amilyennek a TV-ben láttam. Egy ideje népszerűvé vált ez a műsor, amibe most meghívást kaptunk. Till Attila készített interjút a meghívottjaival. Felöltöttem a műmosolyt az arcomra. Megfogadtam magamban, hogy ez így is marad. Hát... Majdnem sikerült.
Köszönés és az udvarias körök letudása után bele is kezdhettünk a lényeges részekbe. Az egyik oldalamon Milán ült, a másikon pedig Peti. Milo a kezét, amivel eddig az enyémet fogta, óvatosan a combomra tette. A libabőr egy pillanat alatt végig cikázott a testemen. Már reflexből el akartam húzni a lábam, amikor rádöbbentem, hogy ez az első nyilvános alakításunk egy "párként" és nem kéne magunkat rossz színben feltüntetni. Ezért csak mosolyogtam. A szemem sarkából láttam, hogy Milo engem néz. Nem Tillát. Engem... Mély levegőt kellett vennem, hogy koncentrálni tudjak.
-Eszti! Hozzád szólna az első komolyabb kérdésem. -zökkentett ki a teljes kábulatomból Attila. Csak vigyorogva biccentettem, hogy tudomásul vettem, és vártam, hogy folytassa.
-Mióta ápolsz ilyen szoros kapcsolatot a fiúkkal? -mosolygott rám kedvesen.
-Hát... Ez egy hosszabb történet... Három éve nekem volt egy súlyosabb balesetem. Az sem volt biztos, hogy felépülök. -kezdtem nagyot sóhajtva.
-Oh... Igen... Erről hallottam is... De azóta teljesen felépültél, igaz? Semmi maradandó sérülést nem szereztél. -vágott közbe Tilla aggódva.
-Jajj... Nem... Szerencsére abszolút rendbejöttem azóta. Néhány hegen kívül semmi más jele nincs. -vontam meg a vállam mosolyogva.
-Megmutathatnád őket... -vonta fel a szemöldökét pervezül Peti egy rá jellemző kacajt hallatva. Nem is ő lett volna, ha nem szól be valamit. Tudtam, hogy csak viccel. Ez abszolút belefért a barátságunkba. Megforgattam a szemem és rácsaptam egyet a vállára. Tilla mindezt árgús szemekkel figyelte. Tetszett neki amit látott. Az biztos, hogy a műsort az ilyen mozzanatok éltették.
-Petike... Megbeszéltük, hogy nem fogsz rosszalkodni. -szóltam rá nevetve.
-Maricsom... Azért tényleg viselkedjél! Tartózkodj az ilyen megjegyzésektől! -tette fel a mutató ujját fenyegetően Milán, de közben mosolygott.
-Szóval... Visszatérve... A balesetem után megírtam a könyvem. Többek közt ez inspirálta. A fiúkat igazából akkor ismertem meg, amikor az első közös meetingünk volt, a könyv népszerűsítésével kapcsolatban. És hát... Valljuk be... Őket nem lehet nem megszeretni... A személyiségükből adódóan nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Úgyhogy körülbelül egy éve ilyen szoros a kapcsolatunk. -na igen. Folyamatosan hazudtam... De muszáj volt a jó cél érdekében. Pedig mind átéltük ennek az ellenkezőjét. Milánnal a kezdetek óta dúlt köztünk a feszültség. Mióta elejtette azt a kedves megjegyzést a díjátadón. Az első közös meetingen, amit annyira dicsőítettem, azt hiszem nagyjából két szót váltottunk.
-Más-más a két fiúval, igaz? Jól látom, hogy ti Milóval...? Igaz amiket rólatok pusmognak? -csapott bele egyből a közepébe. Számítottam arra, hogy ez lesz műsor fő témája. De azért mégis idegesített. Egy pillanatra a mellettem ülő Milánra néztem. A szerepét jól megtartva rám mosolygott. Én persze úgy csináltam, mintha ℎ𝑢̋ 𝑑𝑒 𝑧𝑎𝑣𝑎𝑟𝑏𝑎 𝑗𝑜̈𝑛𝑛𝑒́𝑘 𝑎 𝑘𝑒́𝑟𝑑𝑒́𝑠𝑡𝑜̋𝑙.
-Azt beszéltük meg, hogy nem szeretnénk mindent kiteregetni magunkról. De tök jól vagyunk együtt... -mosolyodtam el "roppant szerelmesen".
-Milán? Mi tetszett meg a hölgyben? -mutatott rám Tilla szórakozottan. Egy pillanatra a másik oldalamon ülő Peti felé fordultam. Rutinosan eltakartam a számat, hogy ne lehessen leolvasni róla, amit mondok.
-Ments meg! Te jó ég, erről nem volt szó! -tátogtam fájdalmas arckifejezéssel.
Szerencsére Milora közelített a kamera, úgyhogy pár pillanatig vághattam pofákat Peti felé. Reméltem, hogy Tilla sem veszi észre.
-Nyugi... Élvezd, hogy dicsér. -biccentett vigyorogva Milo felé.
-Ja... Végülis ilyen úgysincs máskor. -vontam meg a vállam, aztán Milora néztem.
-Nagyon intelligens lány. Tök mély gondolatai vannak. De ha őszinte akarok lenni, az elején elég ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban. Nem igazán tudtam mit kezdeni, a kishölgy hangulatingadozásaival. -pillantott rám mosolyogva összevonva a szemöldökét.
-Hé! -csaptam egyet a vállára színpadiasan. Látszólag nevettem, de belül kicsit sírtam. Megint. -Látod, Tilla? Mindig csak a rosszat emeli ki... -bosszankodtam.
-Kicsi Titi... Megengeded, hogy befejezzem? -vágott vissza Milo felháborodva. A megszólítás szokás szerint megérintett. Attila, persze olvadozva nézte végig az amúgy cseppet sem romantikus jelenetet.
-Vigyázz, Milóka! A végén még nem lesz aki főzzön rád! -tette fel a mutatóujját. Persze ők ketten rohadt jót röhögtek ezen a "poénon". Én már kevésbé szórakoztam jól. Peti tekintetét éreztem az arcomon. Aggódva figyelt, hogy vajon meddig bírom még a strapát. Próbálta felvenni velem szemkontaktust, de én csak idegesen meredtem magam elé. Aztán leesett, hogy mosolyognom kéne. Nem volt erőm.
-Amúgy... Nagyon jól főz... Ettől kár lenne megfosztani magam. -folytatta a gondolatmenetet Milán. És ezzel egyre jobban felidegesített. Ránéztem egy pillanatra komolyan, hátha megérzi, hogy lassan robbanok, hogy túl messzire megy. Nem vette a lapot.
-Jajj... Igen... Mint régen is... Az asszony csak főzni jó... -erőltettem nevetést a szememet forgatva.
-Na, nyugi, Kicsi! Mondom a jót is...csak vicceltem. -simogatta meg a vállam Milán, de ettől csak kirázott a hideg. Abban a pillanatban nagyon undorodtam tőle.-Nagyon érzékeny lelke van. Fogékony mások lelki világára. Mindig odafigyel a szeretteire. Erős személyisége van... De szerethető... Végtelenül szerethető... Az összes hibájával és tökéletlenségével együtt... Vagyis... Egy biztos... Hogy én szeretem... Nagyon szeretem. -mosolygott rám halványan. Igazságtalanul hamar elszállt a haragom vele szemben. Pedig ezek a szavak még csak nem is voltak őszinték. Nem kellett, hogy azok legyenek. Ennek ellenére egy kicsit könnyes szemmel viszonoztam a mosolyát, ő pedig egy apró puszit nyomott a homlokomra. Melegség öntött el. Olyan kicsinek éreztem magam. De olyan biztonságban voltam vele. Ezután sablonosabb témák vetődtek fel inkább. A srácokat kérdezték arról, hogy halad az új zenei projektjük, amiről egyébként nem is tudtam... Aztán szó esett egy kicsit Peti szerelmi életéről is. Ő sem úszhatta meg. És a kezdeti feszültség után egész jó kis beszélgetés alakult ki. Próbáltam elfelejteni a kérdések első felét. A könyvem került szóba, amiről már egész lelkesen tudtam mesélni. Persze azt továbbra sem árultam el, hogy egy álom inspirálta az egészet.
-Milo, Peti! Ti olvastátok? Milyen érzés egy könyv főszereplőinek lenni? -fordult Tilla a fiúkhoz érdeklődve. A szívem egy pillanat alatt a torkomba ugrott. Azóta nem hagyott nyugodni a kérdés, mióta csak megírtam. Nem tudtam, hogy eljut-e hozzájuk. Nagyon reméltem, hogy így lesz. Mert ez tulajdonképpen róluk szólt. A mi történetünk volt, akármennyire is igazságtalanul bánt velünk az élet. Értük írtam. Nekik. És magamnak. Minden benne volt, amit tudniuk kellett volna.
-Egyébként tök jó érzés... Mármint tudom, hogy kislányok írnak rólunk Wattpadon is... De ez azért egy komolyabb dolog. Tudom, hogy Eszti a szívét és a lelkét beletette ebbe a könyvbe. Tudom, hogy ez neki a minden. -nézett rám egy pillanatra Peti miközben magyarázott. A szavai nagyon megmelengették a szívemet. Ami ezután jött, az már kevésbé esett jól. -Ettől függetlenül nem vagyok egy romantikus alkat. Így sajnos még nem vitt rá a lélek, hogy elolvassam. -vallotta be félve nézve rám. És ott egy kicsit megtörtem. A szívem legmélyén még hittem a csodában. Abban, hogy legalább Milán olvasta. Félénken felé pillantottam.
-Nehéz ez, mert sosem akartam megbántani Titit. Tudom, hogy mennyit jelent neki ez a könyv. És azt is tudom, hogy kicsit haragszik, amiért nem olvastam el. De valahogy a mi életünk most túlságosan pörög ehhez. Most egy percre sem állhatunk meg. -nyelt egy nagyot, miközben pár másodpercig felém sandított. A gombóc a torkomban akkora lett, hogy alig kaptam levegőt. A sírás is feltörni készült belőlem. 𝑁𝑒𝑚 𝑣𝑜𝑙𝑡 𝑒́𝑟𝑡𝑒𝑙𝑚𝑒. 𝑁𝑒𝑚 𝑡𝑢𝑑𝑗𝑎́𝑘, 𝑚𝑖𝑛 𝑚𝑒𝑛𝑡𝑒𝑚 𝑘𝑒𝑟𝑒𝑠𝑧𝑡𝑢̈𝑙. 𝑆𝑧𝑎𝑟𝑛𝑎𝑘 𝑟𝑎́𝑚 𝑒́𝑠 𝑎 𝑙𝑒𝑙𝑘𝑖 𝑣𝑖𝑙𝑎́𝑔𝑜𝑚𝑟𝑎. 𝐴 𝑘𝑜̈𝑧𝑜̈𝑠 𝑡𝑜̈𝑟𝑡𝑒́𝑛𝑒𝑡𝑢̈𝑛𝑘𝑏𝑒𝑛 𝑖𝑔𝑎𝑧𝑎́𝑏𝑜́𝑙 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑒𝑔𝑦𝑒𝑑𝑢̈𝑙 𝑙𝑒́𝑡𝑒𝑧𝑒𝑚... Nagyon fájt a felismerés. Hogy céltalan volt minden, amit tulajdonképpen értük tettem. Legalábbis akkor úgy tűnt. Talán még soha nem törtem annyira össze mint aznap este. A mellkasom szúrni kezdett. Nem kaptam levegőt. Magamban imádkoztam, hogy legyen már vége az interjúnak. Már nem voltam jelen. Saját magam árnyéka lettem azokban a percekben.
Csak visszhangozva jutottak el hozzám Tilla szavai, ahogy végre lezárta a műsor, aztán elköszönt tőlünk is. Az arcomra fagyott mosollyal együtt már a könnyek is megjelentek az arcomon. Amint leállt a felvétel, a kijárat felé siettem. A magassarkúm kopogása megtörte a folyosó csöndjét. 𝐸𝑔𝑦𝑒𝑑𝑢̈𝑙 𝑣𝑎𝑔𝑦𝑜𝑘... 𝐴𝑛𝑛𝑦𝑖𝑟𝑎 𝑚𝑒𝑔𝑠𝑧𝑜𝑘𝑡𝑎𝑚, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑒𝑔𝑦 𝑟𝑒́𝑠𝑧𝑒𝑚 𝑡𝑎𝑙𝑎́𝑛 𝑚𝑎́𝑟 𝑒𝑔𝑒́𝑠𝑧 𝑒́𝑙𝑒𝑡𝑒𝑚𝑟𝑒 𝑏𝑒𝑙𝑒 𝑖𝑠 𝑡𝑜̈𝑟𝑜̋𝑑𝑜̈𝑡𝑡. 𝐴𝑧 𝑒𝑚𝑏𝑒𝑟𝑒𝑘 𝑗𝑜̈𝑛𝑛𝑒𝑘 𝑒́𝑠 𝑚𝑒𝑛𝑛𝑒𝑘. 𝐸́𝑠 𝑚𝑒𝑔𝑖𝑛𝑡 𝑟𝑎́ 𝑘𝑒𝑙𝑙𝑒𝑡𝑡 𝑗𝑜̈𝑛𝑛𝑜̈𝑚, ℎ𝑜𝑔𝑦 𝑖́𝑔𝑦 𝑣𝑎𝑛... A könnyeimtől alig látva magamra kaptam a kabátomat a folyosón. Akkor úgy voltam vele, hogy soha többet nem akarom látni őket. Mert kaptunk mégegy esélyt az élettől, de kudarcot vallottunk. Én pedig többet már nem akartam szembesülni ezzel. Ahogy kiléptem a decemberi fagyba, csak az járt a fejemben, hogy el kell engednem őket. A könnyeimet letörölve indultam el haza. És egy mondat lebegett a szemem előtt.

𝑴𝒂𝒋𝒅 𝒗𝒂𝒍𝒂𝒎𝒊𝒌𝒐𝒓 𝒆𝒈𝒚 𝒎𝒂́𝒔𝒊𝒌 𝒆́𝒍𝒆𝒕𝒃𝒆𝒏...

✩.･*:｡≻───── ⋆♡⋆ ─────.•*:｡✩

Sziasztok drágáim!
Na hát, élek még! Újra itt vagyok :)
Ne haragudjatok a maratoni várakozásért! Mostanság nagyon zűrösek a hétköznapjaim. Ez a rész rengeteg viszontagság közt, de végre meg tudott születni.
Remélem mindezek ellenére tetszett!
Kicsit keserédes és megosztó lehet most a lezárás, de hamarosan minden jóra fordul!
Írjátok meg, hogy tetszett! 🥰😘
Sajnos a következő résszel kapcsolatban sem tudnék túl korai időpontot ígérni. Inkább azt mondanám, hogy most lesz egy kis szünet. Igyekszem behozni magam.
És új fordulatokkal jövök majd!
Mindenkit sokszor puszilok 😘