Heartbreaker

Untitled Part 8

Az iskola fotósklubja az egyetlen olyan klub a suliban, ami a pincében található. Így érthető ha nem olyan nagy a népszerűsége lévén, a pince egy undorító hely. Pár éve már azzal avatják be a gólyákat hogy egy fél éjszakát lent kell tölteniük úgy, hogy csak egy zseblámpát és egy olcsó vodkát kapnak. 

Gondnok már évek óta nem járt itt, mindenfelől pókhálók lógnak le, a padló nedves, a plafon meg teljesen be van borítva penésszel. Gusz-tus-ta-lan. Fintorogva előhalásztam egy zsepit, rá borítottam a kétes tisztaságú kilincsre és így nyitottam be. 

Bár az alagsor állapota katasztrófa, a fotóterem sokkal szebb és letisztultabb. A falak végig fehérre vannak meszelve, bár ez nem nagyon látszik, hiszen minden kis négyzet méteren képek lógnak. Én érkeztem legutoljára: Mr. Meyer és a többiek már mind bent ültek.

- Áá, Deborah - mosolygott rám kedvesen a tanár - A múlt heti képeket már átvettük, de még időben ide értél hogy meghallgasd az e heti feladatot. 

Gyorsan levágtam magam egy üres helyre, de előtte még elvettem egyet a kihelyezett gépek közül. 

- Tehát... A mai feladat az iskolai élet sokszínűségének bemutatása. Tudom, ez sokaknak nem túl tág fogalom, de  ti! Ti ássatok jó mélyre! Elevenítsétek meg a képeiteken a diákok szellemeit! Lássam a fotókon, hogy mennyi mindent élnek át egy nap: örömöt, haragot, fájdalmat, szerelmet! Az iskola nemcsak egy olyan hely ahol tanulnunk kell: az életünk első fő kapcsolatait itt teremtjük. Tegyetek meg mindent, hogy ezeket a kapcsolatokat megörökítsétek. Gyerünk hát! Menjetek, és tegyetek meg mindent! - és ezzel a lendülettel Mr. Meyer felbuzdulva a saját maga lelkesítő beszédén kivágta az ajtót. 

Mindenki kiiramlott a teremből, valamint Mr. Meyer is elhúzott a folyosó végén lévő terembe. Épp a a nyakamban csüngő gépen néztem hogy eléggé fel van e töltve, mikor valami keménynek ütköztem. Először én hülye azt hittem hogy a falnak. Csakhogy a fal nem kapaszkodik meg a karodba egyensúly vesztve, aminek következtében neked is felborul a stabil állapotod, és eltaknyolsz. 

- Úristen, ne haragudj - kezdtem el habogni, és sietve össze kapkodtam a táskám meg a körülöttem lévő cuccokat.

- Bár nagyon bájos vagy így - mondta előttem egy homályos paca - de örülnék ha vissza adnád a szemüvegem

- Óh - nyúlt meg az arcom, és zavartan vissza nyújtottam a szemüveget - Bocsi, megszokás... Pár éve még szemüveges voltam én is...aztán váltottam kontaktlencsére.

- Vágom - mondta, és átnyújtott még pár piperecuccot. Köztük egy tampont is.

Égő vörös fejjel vágtam bele a táskába a cuccokat, majd lassan felálltam.

- Ööö, hogyhogy itt vagy, eltévedtél? - kérdeztem, miközben alaposabban szemügyre vettem a srácot. Scott-ot véltem felfedezni benne. Egy évvel felettem járt, és bár nem volt kifejezetten csúnya (sőt, nagyon is aranyos volt) valahogy mégsem kértem tőle soha randit, ő meg nem keresett. Nem is nagyon futottunk össze eddig, hiszen ő atlétikára járt, s köztudott, hogy az atlétáknak a suli edzője minden szabad percükre, amiben nem tanulnak, edzést tűzött ki. 

- Nem - ajándékozott meg egy igen szép mosollyal - Csak a fotóklubra jöttem...

- Hú - néztem hátra a zárt ajtóra - Arról már lekéstél... Nem nagyon szoktunk hosszú megbeszéléséket tartani, a mai meg pláne extra rövid volt.

- Nem gond - vonta meg a vállát kissé csalódottan, majd rántott egyet a táskája pántján - Majd jövőhéten...

- De ha gondolod! - vágtam gyorsan a szavába - Elkísérhetnél...mert...több szem többet lát, nem?