Heartbreaker

Untitled Part 10

Király. Mondhatom király. 

Na jó, őszintén megmondom, hatalmas nagy baromság volt elkezdenem sírni rögtön azután hogy megkaptam azt az ominózus üzenetet, mert az első könnyem kb. fél tizenkettő körül esett le, és az utolsókat még nagyban potyogtattam a reggel nyolckor kavargatott kávémba (ami ennek hatására gyötrelmesen rossz ízű lett). Fél kilenckor pedig már biztos voltam benne hogy az össze tört szívre bár sok tünet utal, egyik se lehet a mélyről szaggató ugató köhögés, sem a 39 fokos láz. Lehet ennél nagyobb dög a sors? Először  is megkapom életem első szívrepedését, rögtön utána bucira bőgőm a fejem, és még rakjunk hozzá egy jó kis betegséget. Biztos voltam benne hogyha mindezt túl élem hivatalosan is én leszek a SURVIVOR. Így csupa nagy betűvel.

Na mindegy is, a napot egyedül vegetáltam végig, egyedül anyáékkal beszéltem akiknek még mindig nem adtam magyarázatot a tegnapi kirohanásomra, és fejcsóválva vették tudomásul hogy szépen benyaltam valami betegséget is. A csajokat sem hívtam, és bár biztos voltam benne hogy halálosan megsértődtek rám mert csak úgy ott hagytam őket, talán Nikkiben volt annyi jó érzés hogy elmondta Katynak épp életem első szerelmi csalódását élem, bármily hihetetlen is.  

Tehát kavargó érzelmekkel (és gyomorral) feküdtem az ágyon, mellettem úgy háromszáz zsepi (fele taknyos másik fele könnyes - nagyon guszta) és a kedvenc plüssmacimat szorítottam magamhoz mikor is csöngött a telóm. Baromi lassan egyenesedtem fel, és nyúltam érte. Mikor is megláttam hogy a kijelzőn nagy betűkkel Tom neve villog egyszerre több dolog is történt. A szívem másodpercenként 50et kezdett verni, ráadásul a torkomban, és olyan szinten hasba vágott az érzés hogy ki kellett rohannom a fürdőbe hányni. Még ilyet...én vagyok az egyetlen a világon aki a szerelme nevére kidobja a taccsot. 

Mire vissza értem persze már abba maradt a csöngés. Szélsebesen vissza helyeztem a hűtőtasakot a fejemre miközben tárcsáztam a számot. Csoda hogy a szívem nem repesztette meg a bordáimat. 

- Deb? - szólt Tom hangja. Esküszöm el tudnék már attól olvadni ahogy a nevemet mondja.

- Khm... - krákogtam egy picit - Hello. Csak láttam hogy hívtál de nem tudtam felvenni mert éppen...mert más dolgom volt.

- Értem. Figyelj a tegnap estéről... Nagyon sajnálom az egészet - mondta, és a hangjában megbánás csengett. Ehhez képest csak annyit ért el ezzel az egésszel hogy gúnyosan elhúzzam a számat.

- Azt hiszed egy sajnálom elég? Tom, baromira kitoltál velem tegnap... 

- Tudom, és azóta is ezen jár az eszem! - vágott a szavamba - De nem tudtalak már tegnap hívni így...

- Várj, várj, várj! - ültem fel az ágyon meglepődötten - Miről beszélsz?

- Mondom, nem tudtalak sajnos hívni, mert hát a telóm tönkrement, ma reggel vittem szervízbe. Mikor az otthonit csörgettem a szüleid már azt mondták nem vagy otthon, de szólnak ha haza érsz hogy nem tudtam elmenni a bulira. Tényleg sajnálom, de anya elesett tegnap miközben a lépcsőn jött le, apa vitte be a kórházba és persze nekem vigyázni kellett a házra, meg így hogy anya a balesetin volt valahogy nem lett nagy buli hangulatom...Kérlek ne haragudj.

Haragudni? Haragudott itt valaki? Már nem is emlékszem.

- Persze, megértem, anyudnak jobbulást. El van felejtve a dolog.

- Azért tenni szeretnék valamit, mert nem akarom hogy a tegnapi miatt többet ne akarj velem találkozni...Egy vacsora ma? Érted megyek hétre...

Óh, uram, miért, miért?- haraptam a láztól cserepes ajkaimba. Ha nem néznék ki úgy és nem is érezném magam olyan rosszul mint egy darab fekália konkrétan repülnék ettől az ajánlatól. Miért pont ma kell lebetegednem??

- Az csúcs... - kezdtem, de ezt a mondatot félbeszakította az a tény, hogy úgy el kezdtem köhögni mint egy tüdőbajos pingvin (miért pingvin? Mert most ez jutott eszembe. Pont.)

- Gondolom beteg vagy, és nem azért fuldokolsz mert tegnap óta láncdohányos lettél.

- Ighe-hen - köhögtem nagyon akadozva.

- Akkor máskor. Vigyázz magadra, igyál sok folyadékot. Mármint teát, mielőtt másra gondolnál - mondta, és én minden bánatom ellenére elmosolyodtam.

- Köszi. 

- Nincs mit Deb. Ha jobban leszel találkozunk. Vigyázz magadra!

- Úgy lesz - mondtam elhalva és kinyomtam a hívást. Konkrétan visítva ugrottam vissza az ágyra és szorítottam magamhoz a fodros, szívecske alakú párnámat. Tom nem smárolt mással! Még akar velem randizni!! És azt mondta vigyázzak magamra!!! Óóó, istenem, lehet még ennél is szebb a nap?

Kiderült hogy igen. Mert miközben egy kis délutáni szunyálást iktattam be, egy titokzatos fiatalember anyun keresztül egy kis ajándékot küldött nekem. Így mikor kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam egy hatalmas csokor kék hortenzia volt, ami az éjjeli szekrényemen feküdt, lila szalaggal átkötve, mellette pedig egy kártya. Sima egyszerű lap félbe hajtva, és kinyitva ez a szöveg volt benne olvasható:

" Tudtad hogy a Deborah név azt jelenti méhecske?  Ezért is kanalazz be egy üveg mézet aztán siess a gyógyulással, mert terveim vannak veled zümi  ;)  Remélem tetszik a virág. A színe pont olyan mint a szemed. T."

Ránéztem a virágcsokorra. 

Tényleg ilyen színű a szemem.