hazudd, hogy szeretsz |luke hemmings| félbehagyott|

×hatodik

Luke lassan, egyenletesen vette a levegőt mellettem. Elaludt. Bármennyire szeretnék én is úgy tenni, mint ő, nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok lehunyni a szemem.

Reggel hat volt. Ugyan még nem volt világos, de a városban már elindultak az első autók.

El akartam menni. Bármennyire is hálával tartozom Luke-nak, el kell mennem. Talán jobb lesz nekem, ha többet nem találkozom vele. Van egy olyan érzésem, hogy tényleg jobban járnék, ha úgy tekintenék rá, mint akit még sosem láttam.

Felállok az ágyból, s azonnal tudatosul bennem, hogy Luke ruháiban vagyok. Mivel semmi kedvem sincs felvenni azt, amelyikben olyan történt, amire sosem leszek büszke, így a Luketól kapott darabokban indulok el.

Még mielőtt elhagynám a lakást, hagyok Lukenak egy levelet. Nem részleteztem azt, hogy miért léptem le olyan hamar, csak egy egyszerű köszönöm állt benne.

Luke még akkor is aludt, amikor egyszer, reményeim szerint utoljára megnéztem őt. Békésen szuszogott, észre sem véve azt, hogy már nem kell az ágy szélén nyomorogjon, hanem szét is terülhet.

Egy utolsó mosolyt küldtem felé, majd elhagytam a szobát. Elhagytam az ismerős lakást, az ismerős tömbházzal, és az ismerős ismeretlennel együtt.

A délután folyamán egy ismeretlen számról kaptam üzenet, amelyben annyi állt, hogy délután hétre legyek egy belvárosi kávézóban. A mondat végén ott volt a J. betű is, amiről azt feltételeztem, hogy a bátyám küldte az üzenetet.

Csupán hat óra fele kezdtem el készülődni. A hajamat megmostam, s hagytam, hogy úgy, ahogy volt, kócosan és rendezetlenül, hogy a vállamra omoljon. A viseletem is hasonló volt; bármennyire is meleg volt odakint, feketébe öltöztem.

Miután véglegesen késznek kiáltottam magam, elhagytam a lakásom. Nem siettem, bőven volt még egy fél órám odaérni.

Útközben zenét hallgattam. Teljes mértékben kiiktattam a külvilágot, s csak a szövegre koncentráltam. Valahogy minden gondom, bajom és bánatom feledésbe merült. Néhány dal után teljesen feltöltődtem, s máris boldogabb voltam.

Nem éreztem magam annyira szarul, mint eddig, ettől pedig sokkal vidámabban igyekeztem a célállomás felé.

A kávézóba belépve megcsapott a frissen főzött kávé illata. Magamban már el is döntöttem, hogy milyen kávét is rendelek magamnak, de előtte még meg kellett találnom a bátyámat. Jack arca viszont sehonnan sem mosolygott vissza rám. A fejemben persze már szitkozódtam is, mivel számíthattam volna erre; Jack sosem volt az az ígéretet betartó férfi. Fogalmam sincs, hogy most mit is vártam tőle. Hogy eljön? Nevetséges. Biztos valami dolga akadt. Talán ezért is küldött sms-t, minthogy felhívott volna.

— Miss. Rowland? — állt meg mellettem egy pincér.

— Igen, tessék — mosolyogtam rá, s megpróbáltam eltüntetni magamról a csalódottság leghalványabb jelét is.

— Kérem, kövessen — intett, majd válaszomat meg sem várva elindult az emelet felé.

Elsőnek tényleg nem akartam követni, bár azt nem tudom, hogy miért. Egyszerűen csak féltem attól, hogy mi várhat rám az étterem második emeletén.

A pincér az egyik ajtóhoz vezetett, majd megállt előtte.

— Kérem, kopogjon, mielőtt belépne — ezzel ismét magamra hagyott.

Miután a pincér halló- és látótávolságon kivülre esett, kifújtam a mindeddig benntartott levegőt. Elsőnek el akartam szaladni, de amikor jobban belegondoltam, akkor rájöttem, hogy épp most nyílt meg az esélyem arra, hogy jól lecsesszem Jacket.

A felszolgáló kérésének eleget téve kopogtam, mielőtt le nem nyomtam volna a kilincset.

Ám a hang, ami bentről hallatszódott, nem a bátyámé volt. Mondhatni idegennek tűnt a számomra. Viszont nem volt az. Hallottam már, nem is olyan régen.

Ingerültté váltam. Mégis mi a francot képzelhet ez magáról? Milyen jogon írt ő a bátyám nevében üzenetet? Ujjaimat ökölbe szorítottam, s úgy léptem be a kis szobába.

Dühösen csaptam be az ajtót, s az asztalhoz lépkedtem, amelynek túloldalán Ő ült.

— Mégis hogy képzelted? — dörrenek rá kicsit hangosabban.

— Máshogy nem tudtalak idecsalogatni — adta meg a legtermészetesebb választ egy vállrándítás kíséretében.

— És ehhez a bátyámat használtad fel? Miért nem írtad oda a saját nevedet?

— Szerinted, ha azt írtam volna, hogy Nick O'Donelle, akkor eljöttél volna? Most őszintén.

Felállt a helyéről, felém lépkedett, s megállt pontosan előttem. Nem volt sok közöttünk, így rendesen meg tudtam figyelni zöld szemét, amelyben néhány sötétebb barnás foltot is felfedeztem. Gyönyörű volt. Határozott, és eszelősen szexis.

— Eljöttem volna — mondom határozottan, bár magam is tudom, hogy mindez csak hazugság volt. Biztos, hogy nem jöttem volna el.

— Magadnak hazudhatsz, de nekem már nem — elmosolyodott, s az egyik elszabadult tincsemet a fülem mögé gyűri.

— Nem hazudok — nézek mélyen szemeibe.

— Persze, hogy nem — hagyja rám, s nekidől az asztalának. — Egy munkát ajánlok neked. Tudom, hogy a bátyádék eléggé furán használják ki a tehetségedet, ami jelen esetben nem is lenne baj — itt elvigyorodik, én pedig lehajtott fejjel váltok át vörösbe. — De te nem ehhez értesz. Kutakodtam... egyetemet végeztél, mégsem olyan pozícióban helyezkedtél el, mint a végzettséged. És itt jönnék én a képbe. Felszabadult egy hely, mivel Sarah szülésire ment. Két hete senki sem csinálta meg a munkáját, és, azt hiszem, te lennél rá a legmegfelelőbb ember.

— Mi a bökkenő? — kérdezem lehunyt szemmel. Ilyenkor mindig van valami bökkenő, valami feltétel, ami nélkül nem jönne létre ez az ajánlat.

— A hét estéből minimum négyet velem kell, hogy tölts — jelenti ki, mire hátratántorodok.

Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Lehetetlen.

Mikor észreveszi, hogy nem igazán van mit reagálnom rá, közelebb jött. Rettenetesen közel. Lelki szemeim előtt megjelentek a tegnap este fűtött emlékei. Éreztem az érintéseit testem minden egyes pontján, csókjait az ajkamon... és máshol is.

— Moon — suttogja nevem.

Ujjával állam alá nyúl, ezzel elérve azt, hogy a tekintetét az enyémbe fúrja.

— Te is tudod, és én is, hogy a tegnap éjszaka más volt. És én abból a másból többet akarok. Sokkal, de sokkal többet — minden egyes szavánál közelebb és közelebb hajolt, ajkunk szinte már érintkeztek.

Nem csókolt meg. Bármennyire is arra vágytam, hogy ajka az enyémet kényeztesse, nem tette meg.

— Ha igent mondasz, megcsókollak — leheli érzékien, majd alsó ajkamba harap.

— Igen — felelem, figyelembe sem véve a következményeket.

Ennek a férfinak nem lehet nemet mondani.

Ígéretének eleget téve megcsókolt. Elsőnek csak gyengéden ízlelgette egyre csak duzzadó ajkaimat, majd, amikor már úgy érezte, hogy eleget totojázott, megragad a derekamnál fogva, megfordít, s nekitaszít az asztalnak. Keze fel-le járkált a testemen, ami miatt a hideg futkosott forró bőrömön.

Kopogásnak zaja szakítja félbe érzéki csatánkat. Lihegve eltávolodik tőlem, s mélyen a szemembe néz.

— Menned kell — harap ajkába, majd lassas folytatja. — Este tízre legyél ugyanott. Rendben? Ne késs.