Hol vagyok? Mi történt? Most akkor meghaltam?
- Camz én annyira sajnálom.. - hallottam meg az ismerős hangot - Sosem akartalak bántani. Amit láttál.. én.. nem is tudom mit mondjak. Ha most miattam tetted ezt, ha ez mind az én hibám, sosem bocsájtom meg magamnak. - kinyitottam a szemem és Laur ott feküdt a hasamon szorítva kezemet - Elcsesztem. Tudom hogy ez mind az én hibám.
- Nem a te hibád. - próbáltam kinyögni mire felkapta fejét, és abban a percben tört a szívem darabokra.
A gyönyőrű zöld szempár, amely egyszer úgy magába bolondított, most vérben úszott. Miattam. Nem tudtam elviselni a tudatát annak, hogy Lauren miattam sírt, hogy azok a gyönyörű szemek miattam áztak könnyekben már kitudja mióta.
- Camz! Úristen! - vigyorodott el kezét a szája elé kapva majd kiordított a szobából - Sinu! Sofi! Felébredt! - mosolygott és megszorította a kezemet megpuszilva az arcom - Hiányoztál hercegnő.
Elmosolyodtam bár még nem nagyon voltam tudatában annak, amit mondott.
- Mila! - ugrott az ágyamba Sofi és zokogva megölelt.
- Miért sírsz életem? - kérdeztem az arcát simogatva.
- Nem szeretem ha szomorú vagy. Akkor én is szomorú vagyok.
- De én nem vagyok szomorú. - mosolyogtam rá.
- Nem? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem. - mosolyogtam és megpusziltam - hiszen itt vagyok. Mosolygok. - öleltem meg.
- Akkor jó! - nevetett fel és kimászott az ágyamból.
- Lauren, kivinnéd Sofit a szobából, kérlek? - hallottam meg anyámat, mitől egyből halálra vált a tekintetem; tudtam mi következik.
- Persze. - mondta Lauren, még egyszer megszorította a kezemet majd elhagyta a szobát Sofival a kezében.
Anyám leült mellém az ágyra, és a kezemet szorongatta. Féltem.
- Kicsim.. Miért? - kérdezte könnyes szemekkel - Hol rontottam el?
- Anya nem miattad, nem rontottad el! Én rontottam el! - simogattam meg a hátát majd megöleltem.
- Szereted, igaz?
- Igen.. - sóhajtottam fel félvén a reakciótól.
- Rendben.
- Rendben?! Ennyi?! - vontam fel a szemöldököm.
- Igen, ennyi. Nem fogok a boldogságod útjába állni. A lányom vagy. Ami neked jó, az nekem is.
Nem válaszoltam, csak mosolyogtam, bár még mindig nem igazán tudtam, hogy mit akarok.
- Pihenned kéne. És beszélned vele. - biccentett Lauren és Sofi felé.
- Tudom.. - sóhajtottam.
- Sok sikert. - puszilt meg, majd elhagyta a szobát.
- Köszi. - mormogtam és elkezdtem enni az elém lerakott trutyinak kinéző akármit.
Az agyam nem adta fel, csak kattogott, mintha muszáj lett volna. A kép, hogy Lauren mással van, és nem velem, egyfajta dühöt ébresztett bennem. Saját magam felé.
Tudtam, hogy ő nem érez semmit, és talán pont az tett boldogtalanná, hogy nem voltam elég. Sosem voltam az.
Kopogást hallottam, majd Laur benyitott.
- Bejöhetek? - kérdezte a kilincsen tartva a kezét.
- Persze. - biccentettem kedvtelenül.
Leült mellém és nem szólt semmit, csak a karomat bámulta.
Ajkamba haraptam és ráraktam a másik kezemet, hogy ne lássa. Nekem sem volt minden tiszta.
A szemembe nézett, és közelebb hajolt. Hezitált, először a számra pillantot, majd vissza a szemeimre. Még közelebb hajolt, és az arcomra tette a kezét, engem is közelebb húzva. Tudtam, ez lesz az.
A csuklóját fogtam, és vártam, hogy ajkait az enyémhez érintse.
Kopogtak.
Megköszörültem a torkom és az alsó ajkamba haraptam szemeimet becsukva.
- Szabad! - szólt ki Lauren a kezemet simogatva.
Egy helyes, magas pasi lépett be, olyan huszonéves lehetett.
- Jó napot Ms. Cabello. Lauren.. - biccentettek egymásnak, és a férfi ismét rám nézett - A nevem Shawn Mendes, rezidens a kórházban. Az orvosa küldött, hogy nézzem meg, hogy van. És Lauren mondta, hogy felébredt.
- Lauren?! - ismételtem kérdően nézve barátomra.
- A bátyám.. - mormogta
- Oh. Értem. - vontam fel a szemöldököm.
- Igen. Szóval. Hogy vagyunk? - mosolygott rám kedvesen.
- Jól. - mosolyogtam vissza.
- Fejfájás, szédülés, rosszkedv?
- Semmi.
- Rendben. Ezesetben én elhagyom a szobát, de ha bármire szüksége lenne, itt a mobil számom. Ezen mindig elér. - nyomott egy papírt a kezembe és rám mosolygott - További szép napot.
Laurennek ezt a fajta nézését még sosem láttam. Csalódottság.
- Szemét állat. - sóhajtott és a hajába túrt.
Nem válaszoltam csak a papírral a kezemben babráltam.
Felnéztem, és levegőt venni sem volt időm, nem hogy megszólalni, megcsókolt.
Ahogy ajkai az enyémre tapadtak, elvesztem. Nem értettem mi játszódik le bennem mikor a derekamat simogatta közelebb húzva magához.
Szenvedélyes volt, szinte már furcsa hogy ő ilyenre is képes. Ekkor csörrent meg a telefonja.
Még utoljára megharapta alsó ajkam majd eltávolodott, és felvette a telefont.
- Igen? - vette fel a telefont.
Amíg beszélgetett, én elmerültem a gondolataimban. Ez most mit jelent? Mi is történt pontosan? Nem értem! Akkor most szeret? Együtt vagyunk? Összezavarodtam.
- Persze. Szia. - nyomta ki a telefont.
Épp a kérdéseimet akartam feltenni, de ekkor belépett Dinah. Nem igazán tudtam, hogy kéne éreznem iránta, egyből rossz érzés fogott el.
- Hát ez gyors volt. - nevetett fel Lauren.
- Tudom. - mosolygott Dinah - Hogy vagy?
- Életben. - mosolyodtam el halványan.
- Örülök.
Folytattam volna a mondandómat, de valaki hirtelen betört a szobámba.
- Úristen Laur jól vagy?! - ugrott Lauren nyakába a lány.
- Persze. Nincs semmi baj.
Dinah és én mindketten értetlenül néztük a jelenetet mikor Dinah megköszörülte a torkát.
- Ők a barátaid? - kérdezte a lány.
- Igen öhm.. Dinah, Camila, ő itt Cara. A barátnőm.
Összetörtem.
