A hópelyhek egyre sűrűbben hullottak elénk.
Gyönyörű haja tele volt kis hókristályokkal.
-Tényleg.Még be se mutatkoztam.
Nyújtotta a kezét.
-Isabella Hope.
De inkább Bellának hívnak.
Mondta halvány mosollyal.
-És te ki vagy ?
-Daniel Ross.
De inkább Deny.
Bólintott,miközben mellettem sétált,vagy éppen ugrált:)
A kis ösvény mellett egy elhagyatott hinta állt.
Gondolkodás nélkül odarohant és hintázni kezdett.
-Vigyázz magadra.
-Nyugi nem fogom kitörni a nyakam.
Mondta nevetve.
-Inkább gyere te is.
Hívott kedvesen.
-Dehát csak egy hinta van.
-Tudom,de elférünk ketten is.
Elindultam felé.
Leültem és óvatosan az ölembe ültettem.
-Mehet.
Mondta azon a kalandvágyó hangján.
Ilyen lánnyal még nem találkoztam.
Elkezdtem lökni a hintát.
-Mehet gyorsabban is.
-Nem olyan könnyű ám.
Mondtam nevetve és gyorsabban kezdtem lökni.
Aztán mikor már az égig lengtünk,elengedtem a hintát és átöleltem.
-Ki mersz ugrani ?
-Hogyne.
Három,kettő,egy...
A levegőben szálltunk,én öleltem.
Vajon ő is így érez ?
Ne reménykedj....
Mondtam magamban...
A földre érkezve a lendület miatt a földre zuhantunk,és kitört belőlünk a nevetés.
Egymás mellett feküdtünk.
-Jól vagy ?
Kérdeztem mosolyogva.
-Persze.
Mondta mire mellkasomra támaszkodott,s a szemembe nézett.
-És te jól vagy ?
-Igen.
Mondtam elcsukló hanggal.
Aztán megpróbált felállni,de megcsúszott és rám esett.
Megint nevetni kezdtünk.
-Na menjünk haza,mindjárt sötét lesz.
-Oké.
