- El sem hiszem! Elmehetek egy igazi bálra, igazi emberekkel! - lelkesedtem visítozva.
- Jól van, jól van, de ha így folytatod el sem viszlek! - mondta apa.
Apa valójában egy sárkány. Ő az uralkodó köztük itt, az Elayne bolygón és a neve Ahlaur. Gyönyörű, az arany minden árnyalatában tündöklő pikkelyes bőrével, hatalmas termetével és annál is nagyobb szárnyaival minden tekintetben kiemelkedő a többi sárkány közül.
Én ember vagyok. Vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló. Hosszú szőke hajam és különös, kékeszöld szemem van, a szüleimet viszont nem ismerem. Sosem tudtam, kik az igazi családom. Még baba koromban találtak rám a sárkányok, és ők is neveltek fel, így annyira nincs hiányérzetem, de azért mégis kíváncsi lennék rájuk.
- Jó, jó, abbahagyom, csak hadd mehessek!
- Rendben. Hiszen úgyis ideje már, hogy emberekkel is találkozz. De először fel kell, hogy készítsünk téged erre az estre.
- Mit kell még megtanulnom? Tudok táncolni, illedelmesen enni, és tudom az összes viselkedési szokást.
- Igen, elméletben mindent tudsz, viszont én most arra gondoltam, hogy külsőleg. Gondolom örülnél egy szép ruhának erre az alkalomra. - Kacsintott rám mindenttudóan.
- Ó, hogy mennyire igazad van! - Mosolyodtam el.
- Akkor ezt megbeszéltük. - Azzal el is ment.
Eljött a bál napja.
Lélegzetelállítóan festettem. A ruhám egyszerűen gyönyörű volt. A felső része cegy csipkecsoda volt; az egész ruha piros színben pompázott, ami nagyszerűen illett a szőke hajamhoz és az egészet megkoronázták egy hatalmas abroncsos szoknyával. A hajamat is megcsinálták, egy varázslatos kontyot készítettek.
Beléptünk apámmal a terembe, és bejelentették érkezésünket. Mindenki minket nézett, és kezdtem magam kissé kényelmetlenül érezni. De lehet, hogy ez azért volt, mert a király bálján voltunk. Úgy tűnik, drága apám erről elfeledkezett szólni.
Bementünk a bálterembe, és a házigazdához mentünk köszönni. Mélyen pukedliztem a három trónus előtt. A király ült bal oldalt, mellette a királyné, és őmellette pedig a herceg. Volt még egy trón, ami üresen állt. Megkérdeztem Ahlaurt, hogy ott miért nem ül senki, és azt felelte, hogy a királyi párnak volt a herceg előtt egy kislánya, akit aztán elraboltak az ellenséges birodalom küldöttei. Azóta nem látták őt, de arról is meggyőződtek már, hogy Zumeliában sincs. Így hát nem tudtak másra gondolni, hogy meghalt, és így állítanak neki emléket, hogy meghagyják a helyét. Így a népnek és maguknak is reményt adnak, hátha egyszer mégis előkerül.
Kellemes muzsika lengte be a helyiséget. A táncoló emberek forgatagában nem is tudtam másra gondolni, mint hogy én is mennyire táncolnék egyet!
De mivel nem volt partnerem, így inkább elmentem és ettem néhány falatot, majd csatlakoztam apámhoz, aki épen néhány urasággal beszélgetett. Sajnos elég hamar meguntam a felszínes témákat, így inkább csak néztem a kecsesen mozgó alakokat a terem közepén lévő parketten.
Egy magas alakot láttam felén közeledni a tömegben. Istenem hogy nézett ki! Gyönyörű arca volt. Ilyen férfit még nem láttam (na, nem mintha olyan sokat láttam volna már). Fekete fürtjei rendezetten álltak, igéző zöld szemeivel a tekintetemet kereste, és kisfiús mosolyával biztos rengeteg női szivet dobogtatott meg és tört össze. Széles vállai voltak, hosszú lábai (na de nem volt nyakigláb), és látszott rajta, hogy nem az az egész nap henyélős típus.
Ideért hozzám és a kezét nyújta felém:
- Felkérhetem a hölgyet egy táncra? - Még a hangja is tökéletes volt!
- Te..természetesen. - Dadogtam.
Felvezetett a parkettra, és elkezdtünk táncolni. Hihetetlenül könnyű volt, csak úgy suhantunk a zene ritmusára. A külvilág kiesett, és akkor csak a tánc számított.
- Honnan jöttél? Még soha nem láttalak egyetlen ilyen bálon sem. - Az apám Ahlaur. Úgy ítélte, mostmár emberek közé kellene járnom.
- Ahlaur? A sárkány? Hogy lehet ő az apád?
- Úgy találtak rám csecsemő koromban az erdőben, elveszve. Nem tudom kik az igazi szüleim.
- Sajnálom.
- Ugyan, hiszen nekem már így a természetes.
Nem beszélgettünk többet. Csak táncoltunk és táncoltunk, úgy éreztem, a testünk eggyé válik és úgy mozog tovább. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam. Vajon milyen lehet megcsókolni? Vajon milyen lehet egyáltalán csókolózni? Ő biztos fantasztikusan csinálja..
De hiszen csak most ismerted meg, hogy gondolhatsz ilyet?! - intettem le magam gyorsan, de nem volt könnyű lezárni ezt a gondolatmenetet.
Ezzel sikerült egy pillanatra kizökkentenem magamat, és észrevettem, hogy egy feketébe öltözött alak rezzenéstelenül figyel minket.
Már vagy 10 perce meg sem mozdult, amikor erőlködő képet vágott, és a fejemben erős szúrást kezdem el érezni. Elkezdtem szédülni, míg a szúrás egyre erősödött, és a fejem elkezdett lüktetni, úgy éreztem mindjárt szétrobban.
Már mindenki megállt és engem nézett ahogyan a fejemet fogom és izzadok erőlködésemben, hogy kizárjam ezt az elviselhetetlen fájdalmat.
Fekete pöttyöket kezdtem el látni, és az utolsó, amit még érzékeltem, hogy két erős kar elkap, ezután elsötétedett minden.
