A három órás várakozást kihasználtuk Lolával. Mivel az esti elfoglaltságot magunknak választhatjuk, úgy döntöttünk előre eltervezzük, hogy mit csinálunk. A fiúk eközben videót néztek, gondolom valami baromságot, szokásuk szerint.
Egyszer csak megláttuk a nevünket egy táblán, amit egy apu ka fogott és mellette állt a felesége , egy 14 év körüli lány és egy fiú, akit ránézésre 17-18 évesnek gondolok.
Összeszedtük csomagjainkat és elindultunk feléjük. Nagyon kedves családnak tűntek. (Ettől amúgy rettegtem, nehogy véletlen bunkókhoz kerüljünk.)
Az apa elvette a bőröndöm( gondolom, mert az enyém nézett ki a legnehezebbnek, pedig direkt figyeltem, nehogy az egész ruhatáramat pakoljam be.) és berakta egy fekete autóba. A barátaim cuccát a többi családtag kapta magához. Beszálltunk a kocsiba. A tér 3 felé volt osztva, így összesen 8 ülésre lehetett ülni. Én, Lola és a kislány leghátulra ültünk, a fiúk elénk és legelőre a szülők.
A repülőtér olyan zsúfolt volt, hogy igazából egy szót se váltottunk, tehát a bemutatkozásra a kocsiban került sor.
- A nevem Don. - mutatkozott be először a családfő természetesen francia nyelven. - Ő itt a feleségem, Ann.
- Hello! - köszönt az anya.
- És a két gyerekünk, Silvi és Jim. - folytatta az apa.
A gyerekek intettek nekünk. Most rajtunk volt a sor.
- Lola vagyok, ő itt a legjobb barátnőm, Alison. A két fiú neve Scott és Adam. - hadarta.
- Nagyon örülünk, hogy megismerhettük önöket és, hogy befogadnak minket. - mondtam
- Nagyon szívesen, és nyugodtan tegezzetek minket. - válaszolt az anyuka.
Ekkor megállt a kocsi egy kertes ház előtt.
