- Már majdnem meg volt...- szomorkodtam.
- De csak majdnem. - mosolyodott el és kinyitotta gyönyörű zöld szemeit. Mindig irigyiltem a színét. Nem igazság, hogy Scottot csodás szemekkel áldotta meg az Isten, engem pedig feketés színű írisszel. A fiú észrevette, hogy bámulom, de nem kérdezett rá.
- Éhes vagyok. - szólalt meg, majd kivett egy szendvicset a hátizsákjából. Kicsomagolta és beleharapott egy hatalmasat. Én csak néztem, ahogy szép lassan eltűnik az étel a kezéből.
- Mit nézel ennyire? - mondta egy olyan 'mi bajod van' mosollyal.
- Téged. -válaszoltam.
- Az feltűnt. - nevetett fel.
10 perc elteltével a tanárnő felállt a helyéről, majd elkezdte hegyi beszédét arról a helyről, ahová megyünk. Minden szem rá szegeződött, de igazából senki sem figyelt a szavaira. Kiderült, hogy még több, mint egy óra az út, mivel dugóba keveredtünk.
Menthetetlen unatkozás helyett, becsuktam a szemeim és Scott vállára hajtottam a fejem. A busz lassan zötykölődött az úton, amikor egyszerre minden elsötétült.
