Holdgyermeke • Twilight ff. / Hun

I. Fejezet

Fáradt vagyok de el kell jutnom az erdőbe. Éreztem ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam az átváltozás előtti érzés. Mintha a bőröm túl kicsi lenne és egyre jobban fájnak a csontjaim, az izmaim. 2 hete menekülök Volterából, vérszívók királyai megölték a szüleim, a családom. Nincs más választásom, menekülnöm kell mint valami gyáva féregnek. De ha akarnak úgyis megtalálnak, Demetri segítségével. A sötétkék égbolt és a tenger egyre jobban összeolvadtak, mintha soha sem akarnának véget érni. Az egyetlen fényt az utcai lámpák adták és egy pirosas folt a partnál pár méterre előttem. Fajtám miatt sokkal erősebb, gyorsabb vagyok mint az emberek és az érzékszerveim is kifinomultabbak. Az emberek rám nézve inkább látnának egy szerencsétlen koldust mint sem egy gazdag férfi lányát akinek a lánya szörnyeteg lett. A farmer nadrágba még akár négyszer is beleférnék egy egyszerű cipőfűzőnek köszönhetem, hogy nem esik le rólam, a sötétkék ingbe is beleférnék még jó párszor. Mindenem tiszta seb ahogy átfutottam jó pár erdőn mit sem törődve a testi épségemmel. Nem sok kell és újra átváltozom, újra szörnyszülött leszek. A többiek akik már halottak csak akkor változtak át ha a hold feljött az égre de én...én akár akkor is átváltozom ha mérges vagyok. A vöröses foltból már rájöttem, hogy tűz az és a körülötte lévők nevetéséből és beszélgetéséből arra mertem következtetni, hogy valami tábortüzes buli van. El kellene futnom mellettük, olyan gyorsan ahogy csak tudok de annyira nincs erőm már. Mindenem fáj, 2 hete egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyáltalán hol járhatok? Minden erőm összevéve futásnak eredtem de talán túl korán mert mire a tűzhöz értem teljesen kifáradtam és orra buktam, pont előttük. Nagyszerű Liz, ügyes vagy! Az emberek egyből elhallgattak csak az én kétségbeesett nyögésem hallatszott ahogy a csontjaim egyre jobban fájni kezdenek. Mindenem égett és szédültem. Nem, még nem változhatok át!

- Hé, jól vagy? - a hang irányába fordultam és megállapodott a tekintetem egy 15 év körüli fiún. Ő volt a legfiatalabb. Sietősen felálltam a homokból és újra futni kezdtem. Még egy kicsi...csak pár másodpercet várj még!

- Hé! - kiáltottak utánam de ismét úgy csinálva mintha nem hallanám őket bevetettem magam az erdőbe. A torkomból sikítás tört föl, a csontjaim eltörtek az izmaim is őrülten fájni kezdtek. Ahogy egyre jobban átváltoztam a sikításom nyüszítés lett. Mikor újra kinyitottam a szemem már vége volt. Újra „farkas" alakban álltam négy mancson az erdő mélyében. Na jó talán nem annyira farkas alakban mert volt bennem valami ijesztő, emberi is amitől egy kívülálló ember egyből tudná, hogy mi is vagyok valójában. Csak az nem stimmel, hogy sehol sincs felbukkanóban a hold. A látásom éjjel is tökéletes volt így mindent tisztán kivehettem. Az erdő csendbe burkolódzva pihent az éj leple alatt nem is sejtve micsoda lény bújik meg benne. Újra lejátszódott bennem a szörnyű mészárlás melynek a családom, falkám lett az áldozata. A torkomból fájdalmas vonyítás szakadt fel szeretteim siratva.

Te ki vagy? - szólalt meg a fejemben egy ismeretlen, tiszteletre méltó hang. Ledermedve néztem körbe az erdőben, halk léptekre lettem figyelmes majd a tulajdonosok is előbújtak rejtekükből körbe véve engem. Hatalmas farkasok, de mégsem olyanok mint én. Náluk a hatalmas termetükből lehetett csak találgatni, hogy nem stimmel velük valami. Legalább 10 gondolat kavargott a fejemben és mindben engem láttam kívülről. Egy hatalmas, undorító fehér farkas, aranybarna, szinte világító szemekkel. A több számmal nagyobb ruhák nem szakadtak szét. Nem akarok ennyi gondolatot, a fejem egyre jobban fájni kezdett.

Mi vagy te? - szólalt meg újra valamelyik.

Vérfarkas. - nem állt szándékomban válaszolni de valahogy reflexszerűen jutott eszembe. Mi folyik itt?? Elakartam futni, menekülni a gondolatoktól melyek egyre jobban összezavartak mikor elakartam futni egy nagyobb szürke rám mordult én meg vissza. Csak le kellene nyugodnom, újra ember lehetnék de így nem megy! Tűnjetek innen! Elég!