Fenyves

Prológus

Samantha megigazította a fülében a fülhallgatót, hogy az autó berregő motorjának zaja ne zavarja zenehallgatás közben. Odakint lassan már sötétedett, szürkületbe burkolva látta maga mellett a bátyja alakját, miközben vezetett. Olivazöld szemét meredten az útra tapasztotta, közben az egyik kezével a pohártartó felé nyúlt, hogy kikortyolja a szénsavmentes, felmelegedett kóla maradékát. Még mielőtt balesetet szenvedtek volna, Sammy előrehajolt kiszakítva magát az anyósülés kényelméből, majd Vincent erős markába nyomta a poharat.

‒ Megtanulhatnál végre vezetni ‒ morgott hangosabban a fiú, hogy a húga is meghallja.

‒ Hm? ‒ Samantha érdeklődve kapta ki a füléből a kis hangszórókat.

‒ Csak azt mondtam, hogyha végre szereznél magadnak jogsit, az életben maradásunk esélye legalább ötven százalékkal megnőne.

‒ Ne dramatizáld túl ‒ nevetett.

‒ Komolyan. Mióta vezetek? Tíz órája?

‒ Csak kilenc és fél. ‒ A barna hajú lány is belekortyolt a saját italmaradékába, amitől fintorogva húzta el a száját. Ezután visszahuppant az ülésbe, és folytatta az ablakon való kibambulást.

Lassan már ismerőssé vált a táj, holott tíz éve nem járt erre. Csupán az segítette, hogy úgy tűnt, Mistmountain még évtizedekben mérve sem változik semmit. Az út ugyanolyan hepehupás volt, az azt szegélyező hatalmas, égig érő fák ugyanolyanok voltak, még a köd is ugyanúgy kúszott alább a hegycsúcsok közül alkonyatkor, mint tíz évvel ezelőtt.

Vincent szitkozódva kapcsolta fel a ködlámpát, aminek a fénye mintha tömör vászonba ütközött volna, nem mutatott sokkal tovább, mint amennyire szabad szemmel lehetett látni.

‒ Komolyan, Sammy, kirohad a szemem.

‒ Ha jól sejtem, tíz perc és ott vagyunk ‒ felelte unottan.

‒ Meg még tíz perc, amíg felérünk Maxhez.

A férfi neve hallatán mindkettejük ajkára halvány mosoly húzódott. A Foster család legkedvesebb és egyetlen nagybácsija mindig is sokkal közelebb állt a testvérpárhoz, mint a tulajdon szüleik. Hogy mi lehetett ennek az oka, azt sosem tudták pontosan megfejteni, de mindannyian érezték ezt, és valahogy nem is próbáltak változtatni rajta. A Foster-szülők talán akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor kirángatták ebből a környezetből a gyerekeket, és nagyvárosba vitték őket. Olyanoknak, akik mondhatni falun nőttek fel, nagyon nehéz beilleszkedni egy nyüzsgő metropolis életébe, pláne, ha akkor a legnehezebb korukat élik. Samantha akkor volt nyolc, sérülékeny volt és érzékeny lelkű, és talán sosem sikerült igazi barátokat szereznie. Vincent abban az évben töltötte be a tizenhármat, és itt kellett hagynia a barátnőjét. Talán ennél többet nem is kell erről mesélni.

Épp ezért döntöttek úgy, hogy amint lesz esélyük, rögtön visszatérnek Mistmountain hegyei közé, és mi sem volt erre jobb alkalom, mint Sam egyetemre vonulása. Szerencsére felvették, Max bácsi pedig tárt karokkal fogadta őket. Pár nap alatt szerzett Vincentnek munkát maga mellett, ő is beáll a favágók társaságába, akik ezen a környéken nem is kerestek olyan rosszul, hiszen a remek minőségű faanyagokat nem csak tüzelőnek, de szobrászoknak és ácsoknak is szánták, bőven jutányos áron.

Valóban nem kellett tíz perc. Kezdtek sűrűsödni a közúti lámpák, mígnem végül behajtottak egy hatalmas, fából faragott kapun, amire valami feliratot véstek, de még egyikőjük sem olvasta el soha. Nem volt szükség rá, sejtették, hogy mi állhat rajta. Ezután kanyargósabbá vált az út, szélén üzletek és lakóházak álltak felváltva. Errefelé mindenki oda építkezett, ahova tudott.