Fenyves

2. fejezet

Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy a férfiak világában pontosan mit is old meg a verés. Az én esetemben nem segített semmit. A lelkem nem lett könnyebb, nem haragszom kevésbé Danielre, sőt, a rámért ütéstől annyira megfájdult a kezem, hogy be kellett kötözni. Szerintem kicsit megrepedt, alig bírtam mozgatni ma reggelre.

Mint kiderült, nem fogom tudni olyan jól elkerülni Danielt, mint szerettem volna. Hagyján, hogy a szomszédban lakik, legfeljebb a másik irányba mentem volna át cukrot kérni, de sokkal jobb viszonyban voltak a nagybátyámmal, mint én azt előre sejtettem volna. Ugyan első blikkre a férfi betörőnek tűnt, viszont a tegnap elcsattant pofon után kiderült, hogy Dan ezért jött át, hogy segítsen megszerelni a generátort Maxnek. Persze nem sikerült, és helyette behúzott nekem egyet. Tehát kijelenthetjük, hogy az egész hercehurca nem a becsületemért folyt, hanem, hogy ezek hárman nyugodtan, a barátságukat tovább ápolgatva tudjanak együtt dolgozni.

Szóval a kedves szomszéd egyáltalán nem tudott magának főzni, és mivel egyedül élt, mindig rendelt magának valamit, vagy gyorsétteremben kajált. Ez viszont néhány hónap alatt úgy kikészítette a szervezetét, hogy egyre figyelmetlenebb lett a munkában, alvászavarokkal küszködött, végül pedig majdnem levágta a karját egy láncfűrésszel. „Legnagyobb szerencsénkre"‒ ahogy Max mondta ‒, csak a kisujja bánta, az meg általában úgyis hiányzik a favágóknál. Lényeg a lényeg, az én drága rokonom úgy felhúzta magát ezen, hogy ráparancsolt a szomszédra: heti legalább négyszer kötelezően normális vacsorát kell fogyasztania. Nála. Nálunk. Max pedig híresen jól főzött, még az első nejétől tanulta el. Nagyon szerettem őt kisgyerekként, és csupán elég volt az étel illata ahhoz, hogy felidézze bennem az emlékeit. És mindennek most már Daniel is a része. Talán pont ez idegesített benne a legjobban.

Ahogy ez a gondolat az eszembe jutott, nagyokat pislogva kaptam fel a fejem. Féltékeny lennék? Én? Mégis mire? Dan egy felnőtt férfi, akit nem köt a családhoz semmi, csak közel lakunk egymáshoz. Soha nem fogja átvenni a helyem, soha nem lesz Vincent kicsi húga. Legalábbis rettentő bizarr lenne.

De mégis. Lassanként már én is felnőtt korba léptem, vagyis a társadalom már fiatal felnőttként tartott számon. Februárban töltöttem be a tizennyolcat, júniusban pedig befejeztem a gimnáziumot. Kiléptem a gyerekkorból, de most mégis nagyobb gyereknek éreztem magam, mint bármikor az ezelőtti életemben.

Ott ültem az étkezőben az asztalnál, teljesen egyedül, fancsali pofával, és azt hallgattam, ahogy azok hárman ott bent a konyhában röhögcséltek. Szerintem észre sem vették a hiányom. Oké. Talán egy kicsit tényleg féltékeny vagyok. Nekem kéne velük lennem.

Unottan simítottam végig a hideg, fehér porcelántányér szélén, amivel már vagy húsz perce megterítettem. Utáltam egyedül lenni, és utáltam, hogy ő van ott velük.

Az ajtó felől aztán lépteket hallottam. Először erősen dobbant meg a pici szívem, halvány mosoly ült az arcomra, de amint megláttam, ki közeledik, alább hagyott az örömöm.

Mindkét kezét vörös sütőkesztyűbe bugyolálta, egy forrón gőzölgő sütőtálat hozott ki, majd tett le elém. Ahogy elhelyezte, egy pillanatra összeforrt a tekintetünk, Daniel pedig halványan elmosolyodott. A látvány azért kicsit jobb kedvre derített. Mármint nem azért, nem volt ebben a mosolyban semmi különleges, sőt, talán kicsit kínosnak is tűnhetett. De a szeme. Baloldalon a szeme körül ott sötétlett egy monokli.

Rendben. Talán egy kicsit megértem, mi a jó a verésben.

Nem sokkal ezután megjelentek a rokonaim is. Max még hozott egy tepsi krumplit, Vince pedig három üveg sört, amit aztán szépen szétosztottak egymás között. Igazán kedves. Hiába eresztettem el egy gúnyos mosolyt, nem figyelt fel rá senki, így kénytelen voltam én magam gondoskodni az italomról.