Fenyves

5. fejezet

Iszonyatosan meglepett, milyen gyorsan változott Mistmountain időjárása. Arra még emlékeztem kicsi koromból, hogy egyik napról a másikra a legcsinibb fodros szoknyám helyett melegítőnaciban kellett mennem iskolába, de csak most, felnőtt fejjel tűnt fel igazán ennek a jelenségnek a gyönyörűsége. Amikor idejöttünk Vincenttel, még egész jó idő volt, pár nappal később hűvösebb, aztán még hűvösebb, most pedig alig két héttel a költözésünk után, augusztus végén ott álltam a kertben egy gereblyével és az avart gyűjtöttem össze. Jobban mondva majdnem összecsináltam magam a fájdalomtól, amit a művelet okozott. Ugyan a folt már eltűnt az arcomról, de a kezem még mindig rohadtul sajgott. Lehet, hogy el kéne mennem vele orvoshoz?...

A kerti szerszám nehéz nyele sehogy sem akart kézre állni. Ha csak simán markoltam bele, sziszegtem a fájdalomtól, ha pedig alulról próbálkoztam, a csuklóm akarta megadni magát. Ettől a hülye tehetetlen helyzettől olyan ideges lettem, hogy mérgesen nyüszörögtem a hátsó kertben, mint egy kislány, aki nem kapott csokit a boltból. Megígértem Maxéknek, hogy amire hazaérnek a munkából, szép tiszta lesz a ház környéke, nem hagyhatom ezt csakúgy abba, mégis mit hinnének rólam? Magamnak is teljesen hasznavehetetlennek tűnnék.

‒ Az isten szerelmére, gyerünk már! ‒ Nem bírtam tovább. Eldobtam a hülye gereblyét, és dühösen a szürke kötött pulóverem szélébe markoltam, teljes erőmből tépni kezdtem, hiába szerettem annyira. Még az eddig összegyűjtött kupacot is szanaszét rúgtam mérgemben. ‒ Nem hiszem el! Teljes szívemből utállak, ősz, meg téged is, kéz!

‒ Az új darabodhoz próbálsz?

Nem is kellett különösebben gondolkodnom, ki közeledett mögöttem. Ki más lenne? Mégis ki a fene más jönne ilyenkor, ha nem Mr. Flanel?

A világ legtermészetesebb dolgaként fordítottam felé a fejem, majd gúnyosan elvicsorodtam, aztán próbálkoztam tovább a munkával. Csörtetve kullogtam a szerszám után.

‒ Kicsit csiszolni kéne még a színészi képességeiden és a szövegkönyvön, de szerintem nem lesz rossz. ‒ Viccelődni próbált, azonban én legszívesebben a seggébe dugtam volna a nyelet. ‒ Mit csinálsz egyébként?

Újra az ujjaim közt tartottam a fát, és próbáltam legalább azt összegyűjteni, amit szétrúgtam.

‒ Gereblyézek, vagy ez számodra idegen? ‒ vakkantottam oda neki.

‒ Ahogy a nyelét fogod, inkább neked tűnik annak. ‒ Megvetően pislogtam fel rá, ekkor láttam csak meg, milyen ezer wattos mosoly ült az ajkán.

Most csak pár napos borosta sötétítette meg az állát, barna fürtjeit lazán hátratűrte. Szakadt farmert és sötétkék garbót viselt egy mellénnyel. A pulcsi különösen jól állt neki, főleg a nyakán. Felkeltette az ember érdeklődését, vajon milyen lehet alatta. Legszívesebben a puha, meleg anyag alá nyúltam volna, hogy aztán az ajkaimmal...

‒ Tudom, hogy nem itt nőttél fel, de a gereblyézés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.

‒ Nem elfelejtettem ‒ jegyeztem meg gorombán.

‒ Akkor?

A fejem félrefordítva emeltem fel a kezem.

‒ Még mindig fáj?

Bólogattam.

Daniel egy szót sem szólt, hosszú léptekkel felgyalogolt a házunk tövében lévő farakáshoz, ahol a hátsó bejárat és a generátor is állt, majd lerakta a vele hozott kosarat egy tönkre, és intett, hogy én is menjek oda. Ugyan nekem nem ment olyan kecsesen az apró domb megmászása, mint neki, próbáltam a lehető legvonzóbban mellé szökkenni. Amire odaértem, épp rádobta a mellényét a farakásra.