Fenyves

3. fejezet

Idegesen csaptam le a laptopom fedelét, és nem érdekelt, hogy amúgy mennyire szeretem a kis hófehér ketyerét, mérgesen a lábamhoz dobtam. Azért a földhöz nem fogom vágni, de na. Dühös voltam. Mérhetetlenül dühös.

Tegnap este kaptuk meg az e-maileket az egyetemről, miszerint tök jó lenne, ha végre beregisztrálnánk az egyetemi portálra, ahol majd az órarendünket, a jegyeinket és minden egyebet tudunk megnézni, kezelni, illetve letölteni. Őszintén szólva, már a beregisztrálással is meggyűlt a bajom, de szerencsére nem csak nekem. A MyBookos közös csoportunkban minden kezdő diák fortyogott a dühtől, míg végül a drága diákosaink összeállítottak nekünk egy hasznos pdf-et, amiben leírtak minden fontosabbnak vélt infót az órákról, regisztrációról, satöbbi. Mégis mi a franc az a kredit, és hogy kell megsütni?

Már az este is úgy felborzolta az idegeimet ez az egész, hogy alig bírtam elaludni, teljes kudarcnak éreztem az egyetemi kezdésemet. Most pedig itt vagyok három nappal később, és még mindig csak annál a rohadt regisztrációnál tartottam! Egyszerűen nem találtam meg semmit! Hát hogy lehet valami ilyen rohadt átláthatatlan?! Hiába kattintok rá bármire, az nem azt hozza ki, mint kellene!

Durcás pofával fontam össze magam körül a karjaimat, közben pedig a fejem vertem az ágy vasrácsába. Szerencsére a kontyom megvédte a koponyám a maradandó sérülésektől. A délelőttöm pedig csak rosszabb lett, amikor oldalra pillantottam.

A házaink elhelyezkedésének köszönhetően tökéletes belátást nyerhettem Daniel otthonába. Azóta az este óta egy szót se beszéltünk, sőt, ő láthatóan került engem. Csak egyszer jött át vacsorázni, de még a szemkontaktust sem vette fel velem. Végül is ez annyira nem nagy probléma... egyáltalán, még csak nem is értettem azt a jelenetet, amit a kocsiban játszott le. Lehet, hogy le akart cseszni, amiért elrontottam a numeráját, de nem is tudom. Furcsa volt, az biztos. De jobb is így. Ha ő nem szól hozzám, én biztosan nem fogok hozzá.

Észre sem vettem, de a tekintetem továbbra is az ablakára meredt. Premier plánban figyelhettem, ahogy egy melegítőnadrágban és egy szürke, kinyúlt pólóban a kanapéjára vetődött. Még mindig nem borotválkozott meg, ezért a borosta már kicsit csúcsosodni kezdett az állán, de így is rohadt dögös volt. Akarom mondani, Danieles. Igen.

Az egyik karját a feje fölé csapta, elég laza volt, pontosan úgy helyezkedett el, mintha azt várná, hogy valaki az ölébe huppanjon. És csodák csodájára, ez így is történt.

Kikerekedett szemmel figyeltem, ahogy az a csaj, akit levakartam róla az étteremben, boldogan ugrott mellé. Egy mélyen dekoltált blúzt és miniszoknyát viselt, annak ellenére, hogy ma különösen hideg késő nyári napunk volt.

Láthatóan igen forró volt köztük a hangulat. Körülbelül fél perc se telt el, a szomszédom máris a lány combja után nyúlt, és úgy húzta az ölébe, hogy a szoknyája teljesen felcsússzon a derekán.

Mi a franc?!

Rögtön elkaptam a tekintetem. Ez olyan rohadt ízléstelen! Mégis mit gondol magáról ez a hülye bunkó, hogy én ezt akarom nézni hétvégén délelőtt?!

A függönyöm után nyúltam, készültem behúzni, viszont megint rájuk meredtem. A lányon már csak melltartó volt, most pedig Daniel felsője következett. Simán hagyta magáról leráncigálni, feltárult az egész felsőteste. Furcsa, de így még robosztusabbnak tűnt az alkata, nem slankította semmilyen anyag. Aztán, mintha nem lenne ennél természetesebb dolog a világon, a szőkeség fenekébe markolt, és játszi könnyedséggel felállt vele. Érezhető volt rajta, hogy ez egy begyakorlott, már-már rutinná silányult mozdulat. Persze, a férfias erő láttán bennem is megakadt a levegő, de valamiért az az érzés támadt bennem, hogy ő mindezt csak azért csinálja, hogy gyorsabban megtörténhessen, aminek meg kell történnie.