Fenyves

8. fejezet

A tekintetem a tévé képernyőjére tapadt. Fogalmam sem volt, melyik csatornát néztem éppen, de valami főzős vetélkedő ment, és éppen fésűkagylót kellett főzniük. Elég nehéznek tűnt. Haha, a kis hülye elrontotta!

Amint feltűnt, milyen szánalmasan festhettem kívülről, előre biccentettem a fejem. Koncentrálj, Sammy, neked most más dolgod van!

A dohányzóasztalon ott fehérlett egy köteg papír, amit tegnap este kutyafuttában Annabell dobott be hozzám. Ez a játék alapja és az én szerepem... őszintén, még bele sem néztem. Valahogy nem fűlött a fogam az egészhez, bár neki kéne látnom a dolognak, hiszen ma délután fogunk kivonulni az erdőbe. Még mindig nem tudom megbocsájtani, hogy emiatt fogok lemaradni a gólyatáborról, gyakorlatilag az első esélyemről a szocializálódás felé. Így jóval nehezebb lesz beilleszkedni.

A gondolatra összefogtam magamon Vincent pulcsiját és magam elé húztam a lábamat. Talán szólnom kéne Rikáéknak, hogy ne számítsanak rám.

Felvettem a laptopot az asztalról és gyorsan végigpörgettem a MyBookomat, közben pedig végig Rika neve felé kacsintgattam. Miután már nem találtam semmi érdekeset, rá is kattintottam, sőt már gépelni is nekiálltam az üzenetet, de valami megakasztott. Én nagyon megkedveltem a kis féljapán őrültet, de nem voltam benne biztos, hogy ő is ugyanígy érez... márpedig, ha nem, elég furcsa lenne csak úgy ráírni, hogy nem megyek, nem? Ezért inkább hagytam. Megszoktam már, hogy mindig később magyarázkodom a dolgok miatt, úgy sokkal könnyebb volt nekem. Valószínűleg észre se fogja venni, hogy nem vagyok ott.

Nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy a nagyvárosban kialakult kisebbségi komplexusom még mindig nem sikerült legyőznöm. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, hogy bárkinek fontos lennék azok közül, akik nekem fontosak. Kivéve persze Vincentéket.

Csak ekkor tűnt föl, hogy az ujjaim a nagy, kapucnis pulcsi lelógó fémvégeivel játszottak, közben pedig bárgyú vigyor terült szét az arcomon. Basszus, rettentően hiányoznak. Egyfolytában. Vajon tényleg olyan jó dolguk van, mint ahogy azt Daniel mondta? Remélem. Bár azért kicsit jó érzés lenne tudni, hogy nem véletlenül aggódtam magam halálra. Mármint... nem akarom, hogy bajuk essék, csak mégis. Az egésznek már pusztán az emlékétől ismét gyorsan dobogni kezdett a szívem. Szerintem sosem fogom teljesen megbocsájtani a szomszédnak a habozását, és hogy hagyott engem majd megveszni a félelemtől. Kis szemét.

Hm. Vajon milyen lesz majd? Azt pontosan tudtam, milyen hercegnős leszek én, de ő vajon hogyan fog festeni barbárként? Valószínűleg túlzottan is jól fog neki állni, hiszen rettentő magas, elég nagydarab, vaskos a borostája, és úgy emlékeztem a kefélős-szembenézős esetből, hogy a mellkasát sem szőrteleníti. Hah, még szerencse. Teljesen elrontaná az egészet, ő így természetes. Így tökéletes. Mondjuk arra is kíváncsi vagyok, vajon mennyi szerepünk lesz majd együtt, mennyit leszünk egymás közelében. Pontosan tudtam, bármennyire ellenkezek is ellene, megnyugtatna a jelenléte...

Automatikusan a papír felé nyúltam, hátha írnak valamit erről, de az első öt oldal után is még csak a világot és a benne élők kasztját és faját taglalták. Tipikus történetnek tűnt: emberek, királyok, barbárok, óriások, gonoszok, és a többiek. Ezután következett a mi országunk... jobban mondva az én országom, Nesiril. Fiatal királyság, amely rossz viszonyt táplált a szomszédjával, Desiralisszal, így nem is csoda, hogy elrabolták a rokonaimat. Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a földemet hét törzsre tagolódó barbár csapatok lakják, akik nem akarnak fejet hajtani a királyi hatalomnak, ezért rendszeresen dúlnak és fosztogatnak a városaimban. Szerencsémre viszont az törzsek korábbi vezetőit megtámadta és megölte egy desiralisi hadúr, ezért hajlandóak szövetkezni velünk, és megvívni a csatát a nagybátyámért és a testvéremért. Addig is, amíg ők távol vannak, én irányítom a hadsereget és a királyságot. A segítségemre van három hadúr és megannyi tanácsadó, de vigyázat, akadnak köztük árulók is.