Fenyves

7. fejezet (+18!)

Furcsa volt reggel a csendre ébredni. Megszoktam már, hogy a fiúk valamit mindig zajonganak, most viszont nem. De legalább már tudtam, hogy biztonságban vannak.

Erőtlenül nyúltam az éjjeli szekrényen csörgő telefonom felé. Mivel hamarosan elkezdődik a suli, próbálom magam a koránkeléshez szoktatni, több-kevesebb sikerrel.

Mormolva nyomtam ki az ébresztőt, majd anélkül, hogy bekukucskáltam volna Daniel ablakán, felnéztem az égre. Rettentő csúnya lett az idő, mondhatni, már igazi ősz lett. Azért arra nagyon kíváncsi leszek, hogy vajon viharban is megtartják-e majd a játékot. Nem sírnék, ha nem...

Épp, amikor erre gondoltam, hatalmas villám hasított át az égen, majd néhány másodperccel később olyan hangos dörgés támadt, hogy még az ablakok is beleremegtek. A hatalmas, áztató esőcseppek átláthatatlan függönyt alkotva zúdultak le a földre. Ismertem ezt a fajta zivatart, a nagyvárosban is nagyon sokszor volt hasonló; ilyenkor épp elég volt csak pár másodpercet odakint tölteni, és az ember azonnal bőrig ázhatott. Tökéletes időzítés egy forró zuhanyra.

A gondolattól máris sokkal jobb kedvvel pattantam ki az ágyból és siettem le a földszintre a fürdőbe. Azért mégiscsak akadt valami haszna, hogy a fiúk nem voltak itthon. A lépcsőn félúton eszembe jutott valami. Megálltam, majd egy kaján vigyorral az arcomon lehúztam magamról a pizsamafelsőt. Eddig sose volt rá alkalmam, hogy odahaza meztelenkedjek, és az igazat megvallva mindig furcsán néztem azokra az emberekre, akik ezt csinálták. De most...

Odabent elég hideg volt. A vihar szinte az összes maradék meleget kiszívta a ház falai közül, és az sem segített túlzottan, hogy amióta a fiúk eltűntek, nem is fűtöttem be. Épp ezért kicsit megráztam magam, ahogy kezdett végigfutni a bőrömön a hűvös. Furcsa érzés volt, hogy a melleimet nem fedte el semmi, és csak úgy meredtek előre a világba. Ja, hát azt hiszem, hogy ezt többet nem fogom csinálni... még így is, hogy senki sem látott, épp elég kínos volt. Elég túlértékelt dolog, de talán most az egyszer beleférhet. Elengedtem a dolgot egy lemondó vigyorral, majd újra nekiindultam.

Éppen hogy leértem a lépcsőről és fordultam ki a sarokból, amikor a bejárati ajtó egyszer csak kinyílt. Daniel lépett be rajta csurom vizesen, a kezében egy kosarat markolászva. Lett volna néhány másodpercem felsikoltani és visszafutni, vagy legalább eltakarni magam a levetett pólómmal, azonban a férfi nyakán lefolyó vízcseppek látványa, amint eltűntek a kabátja alatt, túlságosan is lekötött ahhoz, hogy cselekedni bírjak.

A szomszédom még mindig nem látott meg engem, szórakozottan, halkan dudorászva zárta be maga mögött az ajtót, aztán lerúgta a cipőjét és ledobta magáról a kabátját, csak ezután vett észre.

Istenem, úgy szégyellem magam! Teljesen olyan, mintha szánt szándékkal akartam volna elcsábítani, pedig nem. Egyszerűen én csak nem bírok cselekedni. Ott állt velem szemben, láthatóan nem volt képes megszólalni a látványtól, zavartan és fülig pirulva akart elfordulni, viszont a tekintete egyfolytában visszafordult a pihegő mellkasom felé. Láttam rajta, hogy mit akart, láttam rajta, hogy küszködik, hogy visszafogja magát. Pontosan úgy, ahogy én is. Semmi mást nem akartam, csak a hatalmas, meleg tenyerét a meztelen derekamon érezni.

‒ B-bocsánat. ‒ Aztán végül mégis magam elé vettem a fölsőmet. Nem tudtam mire vélni az iménti viselkedésem, beszélni pedig úgy egyáltalában nem is akartam róla, ezért inkább bevonultam a fürdőszobába. Minden ezutáni csak kínos lett volna. Még kínosabb.

Vajon mit gondolhat ő ezek után?

A forró víz fehér páraként csapódott ki a fürdőszobában. Olyan sűrű volt és fojtogató, hogy már alig kaptam tőle levegőt, és próbáltam erre fogni, hogy ennyire szédült a fejem. Pedig őszintén tudtam, hogy mindez csak hazugság. Csupán arról volt szó, hogy a hideg nappali után a meleg víz pontosan olyan érzést keltett bennem, mintha Daniel forró bőre fedné be az enyémet.