The Fate (C.H) HUNGARY

Confused boy

A tegnap este valami szörnyűséges volt.
Miután elájultam Alec es a négy srác bevittek a kórházba.
Azóta itt dekkolok.Mar unom.
Nincs semmi bajom.
-Alec!Haza akarok menni!-hisztiztem.
-Nem!Tegnap este pánikrohamod volt!Biztos nem mész sehova!
-Nem tehetsz semmit.
-Ó!Úgy gondolod?-húzta fel a szemöldökét.
-Úgy hát.
-Elemedben vagy,ha már így szájhősködsz.
-Hah..röhög a vakbelem.
-Ezt komolyan egy kórházban sütötted el.-nevetett.
Ahoz képest a tegnap esti összeomlásomhoz képest jól vagyok.
Ezt gondoltam ebben a percen,míg benem kopogott ő.Calum kibaszott élő Hood.
-Elnézést...-dugta be kis kínai fejét az ajtón.-Bejöhetek?
A szivem kegyetlenül gyorsan kezdett verni.Nem tudtam mit tegyek.
-Nem!-felelte szárazon Alec.
-Alec...Hagyd..Bejöhet...
-Nem Spencer!Menj innen!!-utasította Calumot.
-Alexander Lightwood!Fejezd be...-most én utasítottam őt.
Alec sóhajtott egy nagyot.
-Te mekkora hatással vagy rám.-nézett rám,majd közelebb jött és védelmezően megcsókolt.Csókjában a kétségbeesettséget éreztem.
-Khmmm-hallattam egy hangot.
-Elnézést.Menj..Alec.
-Rendben.-azzal távozott.

Calum leült az ágyam szélére.
Nem szólt semmit.A düh ami bennem volt,hogy eddig eltitkolta a létezését..Kegyetlen volt.Legszivesebben leszúrtam volna.
Vagy megfolytottam volna de az infúzió akadályozott.
-Miért?-törtem meg a csendet.
-Mit miért?-szólalt meg férfias hangján.A hangja is nagyon sokat változott.
-Miért tűntél el?Miért nem szóltál?-éreztem könnycseppeimet potyogását.
-Nem is ismerlek!A nevedet sem tudom!Hagyj békén!-védekezett.
-Nem ismersz?-Akadtam ki.-Egy árvaházban nőttünk fel Calum.Mindig szivattál kiskoromban,aztán csodálatos módon szerelmet vallottál a 18.-dik születésnapomon!!!Erre sem?
-Nem!Sajnálom.
-Akkor minek jöttél ide?-akadtam ki.
-Jöttünk.-javított ki.-Mind itt vagyunk.Érdekelt minket mivan veled.Vagy,hogy mi történt.
-Nos.-álltam fel.-Akkor köszi a látogatást.Szia.
Kitéptem a karomból az infuziót,gyorsan felkaptam a cipőmet,ugyanis a ruhám a tegnapi volt rajtam.Táskámat felraktam a vállamra majd az ajtó felé vettem az irányt.
-Nem nekem kéne kimennem?-nézett rám zavarodottan.
-Képzeld...-fordultam felé igazi fintorral.-Nem!Most én lépek le.
Csak nézett rám.
Kiléptem az ajtón és,mint akit puskából lőttek ki,úgy viharoztam az ajtó felé.
Alec épp a kávéját itta és a maradék 3 sráccal beszélgetett.
Amikor meglátott,ránéztem ügyet sem vetve rá tovább mentem,tágra nyíltak a szemei majd kiköpte a kávét és utánnam iparkodott.
-Spencer...Állj meg..mégis hová mész?
-Haza?
Sóhajtott egyet.
-Nem tudlak megállítani igaz?
-Nem.-mondtam egyszerűen és megráztam a fejem.
-Akkor menjünk.
Átkarolt és úgy mentünk haza.
Egész úton Calumon járt az eszem.Hogy élhet még?Hisz beis azonosították.Kijelentették:HALOTT.
De mégsem.Valami történt.
Otthol berontottam a nappaliba,ledobtam a táskám,majd rádőltem a kanapéra,és kitört belőlem a zokogás.
Alec odajött hozzám,mellém fészkelte magát,én pedig a mellkasán kisírtam a lelkem amit hagyott..
-Már nem.......fog..rám..emlékezni.-mondtam szipogva.Felnéztem mellkasáról megnéztem a pólóját, ami teljesen átázott miattam.-Ó!Bocsi Alec.
-Semmi baj kincsem.
-Alec.Ő már nem emlékszik semmire.
-Tudom Spencer.-simogatta a fejem,miközben visszadőltem a mellkasára.
-De.De ő nem élhet.Ő halott.Nem lehet!Nem igaz!
-De Spencer.
-Alec!
-Igen?
-Mi a baj?-lehet túlsokat beszélek neki Calumról.Hisz csak a barátom.A párom.
-Figyelj Spencer.Megértelek.Visszatért a halott barátod,isten tudja honnan.Itt vagyok neked.Boldogak voltunk,majd felbukkan..Elfelejtetted..Elfelejtettem veled őt.Mivan,ha újra beléd szeret?A a másik éne beléd szeret?Engem itt hagysz?Viszlát Lightwood!Köszi,hogy segítettél.Ennyi volt??
-Alec..-nem tudtam mit mondjak neki..Csak jobban kitört belőlem a sírás...Alec megakart ölelni.Eltaszítottam.
-Hagyj..
-Spenc..Nem úgy akartam.-utánnam nyúlt,ugyanis felálltam a kanapéról.
Megértem egy részről őt,hogy fél,hogy elveszit,de a másik,hogy csak magára gondol.
Nem kell ez most nekem.
Átmentem a saját szobámba.
Kulcsra zártam.
Hallottam ahogy Alec felhozza nekem a vacsorát és lerakja a földre.
Időnként nekidőlt az ajtónak és beszélt nekem,de nem reagáltam.