Csak megírtam

A fekete pillangó

Sziasztok! Íme a legelső történetemet frissen a nyomdából :D Egészen más stílusú és hangulatú mint amit megszokhattatok tőlem, ez amolyan szárnypróbálgatás számomra, szóval minden véleményre kíváncsi vagyok :) Nem is szövegelek tovább, jöjjön aminek jönnie kell 

Reszkettem. Levert a víz. Szédültem. A torkomban egy gombóc szorult mely akadályozta hogy normálisan tudjak lélegezni. A gyomrom borsóméretűre zsugorodott. Légszomj kínzott. Sikítani akartam. Kiadni magamból a feszültséget de egy hang se jött ki a torkomon. Csak hüppögtem, a szemeim vörösre dagadtak a sírástól. Nem akartam visszagondolni azokra a pillanatokra. Nem akartam látni az üreges tekintetét. Nem akartam érezni ahogy a bőrömön csordogál a forró vér. Nem akartam felidézni, hogy mit éreztem mikor a szívverése elhalt. Nem érdekelt hogy akadályozom a nyomozás mentetét. Nem érdekelt hogy a rendőrök már fél órája ismételgetik a nevemet és teszik fel újra és újra a kérdést: Ki a gyilkos? Az elmúlt 10 percben már nem voltak ilyen kedvesek, megunták a finomkodást és keményebb hangnemre váltottak. Már nem kérik hanem követelik hogy nevezzem meg a gyilkost. Ők nem értik hogy én szeretnék segíteni de nem bírok. A hangszálaim meghaltak a lelkemmel együtt. Már csak fizikailag vagyok ebben a világban, ebben a formában is csak félig. Már csak csont, hús és vér keveréke vagyok.

A füleimbe újra felcsendült a halálos sikoly melyet hallatott mikor a nyaki ütőeréből spriccelni kezdett a vér mire remegve szorítottam fülemre a tenyereimet. Nem akarom hallani! Valaki tépje ki a szívemet! Nem bírom tovább! Magzatpózba húztam magamat és a lábaimat átkarolva, összeszorított fogakkal hintázni kezdtem miközben görcsösen próbáltam egy nyugtató dallamot dúdolgatni. Ki akartam űzni a memóriámból a képeket de ahányszor sikerült elterelnem a figyelmemet, egy óvatlan pillanatban megint magam előtt láttam a holttestet. Ahogy magatehetetlenül fekszik az ölembe. Szürke toppját már teljesen átszínezte a vére. Alapból sápadt színe olyan fehérré változott mint a színes ceruza. Meleg barna szemei fennakadtak és többé már nem csillogtak, csak üregesen, bénultan feküdtek a szemgödörben. Az ajakai szétnyíltak, bele láttam a torkában.

A vér megállíthatatlanul folyt a sérülésből, a szíve egyre ritkábban dobbant meg míg végül teljesen megszűnt.

Tudtam mi történt de képtelen voltam elfogadni. Kétségbeesetten szólongattam, ráztam, pofozgattam hogy térjen magához. Nem lehet így vége. Nem most. Nem hagyhat magamra ilyen körülmények között.

Légszomj tört rám ahogy lassan, fokozatosan felfogtam mi történik körülöttem. Zihálva bújtam ki a holttest alól és hagytam hogy tompán a földre essen. A kést elhajítottam a szoba sarkába, nem akartam többet látni. Sikítva ugrottam fel a földről, a lábaim megremegtek de nem érdekelt. A fürdőbe rohantam és idegbeteg módjára sikálni kezdtem a bőrömre száradt vért de nem akart lejönni. A kezeim már pirosak voltak a sok dörzsöléstől, minden vércseppet eltávolítottam de még mindig éreztem a forróságot. Nem tudtam lemosni magamról a vérét. Örökre rajtam marad.

A felismerés fájdalmas pofon formájában ért mire én magatehetetlenül, zokogva borultam le a földre. Sírva bámultam a kezeimre miközben lelki szemeim előtt láttam ahogy csordogál rajtuk a vér. Éreztem a kés hideg, kemény markolatát. A halálos sikolyt. Combjaimon a teste súlyát ahogy rázuhant a vérveszteség következtében.

Körülbelül 3-4 perc. Ennyi időbe telet míg elvérzett a karajim között. Körülbelül 3-4 perc. Ennyi kellett hogy összeroppanjak idegileg és ne legyek képes másra, mint tehetetlen zokogásra. Nem csak ő halt meg hanem én is. Csak nekem még dobogott a szívem. Belül ugyanolyan üres csontváz voltam mint ő.

Nem tudtam elhinni hogy megtörtént. Nem akartam ezt. Nem tudtam válaszolni a miért kérdésekre. Ha tehetném, visszaforgatnám. De ezt senki nem fogja elhinni nekem. Már megtörtént. Soha nem tudok rajta változtatni.

Egy fekete pillangó repült keresztül a kihallgató szobán. Kecses szárnycsapásokkal vágta át a szoba feszült légkörét. Könnyfátyol mögül követtem ahogy elszáll a falig majd megtelepedik ott. Egy hatalmas szürke felületen képezte az egyetlen fekete foltot. Elakadt a hüppögésem. A zaj megszűnésére a rendőr is felfigyelt és követve pillantásomat, már ketten figyeltük a pillangót. A pillangóban a halott édesanyámat ismertem fel. Visszajött. Üldöz engem. Bosszút akar állni.

A kihallgató tiszt kihasználta az időt, amíg nem sírok és sietősen újra nekem szegezte a kérdést.

- Ki ölte meg az édesanyját?

Lassan ránéztem. Figyeltem az ismeretlen arcot. Vonásai összefolytak és egy pislogás után már édesanyám merev arca nézett vissza rám. Újra sikítani akartam és sírni de akkor eszembe jutott a pillangó. Itt van. Figyel engem. Nem hazudhatok. Neki nem bírnék.

- Én voltam