Csak megírtam

Bezárva

Az ablakpárkányon könyökölve meredek üresen a semmibe. Nézem a néptelen utcát, a kietlen utakat, a világot, ahol megállt az élet. Egy láthatatlan parazita férkőzött be az emberiség életébe és kényszerítette polgárok millióit a falak közé. Jött, látott, mérgezett és győzött. Mire észbekaptunk, a világvégi járvány átvette a hatalmat az összes kontinens felett, mi pedig ott maradtunk parlagon, rettegve, a nagy kérdéssel; hogy vezethetett világméretű járványhoz és milliók halálához egyetlen elfogyasztott denevér?

Az ártatlan népek tehetetlenségükben magukra zárják az ajtót és a felvásárolt lisztek, wc-papír gurigák mögé bújva várják, hogy a háború végetérjen. Nincs ellenszer, nincs búvóhely, nincs teljeskörű védelmet nyújtó megoldás, nincs kivételezés. Az emberiségnek ismét szembesülnie kellett az anyatermészet pusztító erejével. Hiába a fegyver,a katonaság, a fejlett technológia, egy járvánnyal szemben ugyanúgy elvérzünk, mint 100 évvel ezelőtt. Az anyatermészet kíméletlenül rámutatott a tényre, hogy az ember mégse uralhat mindent. Védekezhet, küzdhet, minimalizálhatja a károkat, de a vírus ezt a háborút már a kitörése előtt megnyerte.

A bezárt ajtók mögött, egymástól elszigetelve, magunkba roskadva és folyamatosan fertőtlenítve várakozunk, számoljuk az áldozatokat, figyeljük a világban zajló pusztítást, az ember küzdelmét a kórral szembe és mind abban reménykedünk, hogy mi biztonságban vagyunk.. Holott a szívünk mélyén ott motoszkál a kellemetlen gondolat, hogy most nem létezik olyan hely a földön, ahol ne érhetne baj minket. Egy háború során elbújhatunk a golyók elől, elkerülhetjük a kardokat, elrejtőzhetünk egy olyan vidéken, ahol nem vívnak csatát,ám a vírus parazitái láthatatlanul hatolnak be a szerveztünkbe és emiatt soha nem tudhatjuk, hogy hordozók vagyunk-e.

Irigykedve simítok végig a mellettem ülő macskám bundáján. Irigylem a tudatlanságát és nyugalmát. Ő még csak nem is sejti, milyen válságos állapotok uralkodnak az ablaküveg túloldalán. Nem tud az áldozatokról, nem tud a fertőzöttekről, nem tud a bezártságról. Számára ez csak egy átlagos hétköznap.

Olykor azt kívánom, hogy bárcsak én is elmenekülhetnék egy világvégi szigetre és élhetném tovább nyugalomban a hátralévő napjaimat. Nem kellene aggódnom a távoli szeretteimért, a jelen körülmények között is dolgozó ismerőseimért és nem legutolsó sorban, önmagamért. Ennél a bizonytalanságnál, tehetetlen várakozásnál és bezártságnál még a tudatlanság is jobb volna.

Irigylem a börtönök lakóit is. Ők legalább tudják, hogy meddig tart a fogságuk és nem viszi őket kísértésbe a lakáskulcs, mely ott lóg a zárban. Ott figyel és csilingelve csábít. Minden lehetőségem meglenne arra, hogy kimenjek, mégsem tehetem. Megbénít a félelem.

Viszont vigaszt nyújt a tudat, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A világ minden táján ezrek és ezrek csukták magukra az ajtót és váltak a saját lakásuk és félelmeik foglyává. Millió társammal együtt estem fogságba, végzem otthonról a munkám, figyelem a híreket és várom a járvány végét. Próbálok úgy tenni, mintha semmi se változott volna, mintha ez egy átlagos helyzet lenne, végzem a napi rutint, ugyanúgy, mint eddig, pedig semmi sincs rendben.

A közösségi oldalak váltak a szétszakított csoportok legfontosabb eszközévé, hiszen csak ezek teszik lehetővé azt, hogy ne süllyedjünk depresszióba a szociális élet hiánya miatt. Segítő csoportok alakulnak, a kommentek között sorstársak találnak egymásra és a pozitív posztokban pillanatnyi vigaszra lelhetünk. A rémísztő hírekről beszámoló posztok között megbújnak a segítségnyújtó, biztató, helyzetet humoros formába öntő bejegyzések, melyek egy percre feledtetik velünk a szituáció komolyságát és végre az egézségügyben, illetve kereskedelemben dolgozók is megkapják azt a megbecsülést, ami jár nekik. Az emberek összefogtak, mert mind rájöttünk, hogy ezt csak így vagyunk képesek túlélni. A járvány ugyan fizikailag elzárt minket egymástól, de a szívünk még soha nem volt ennyire közel.  

(2020.03.18)