Csak megírtam

Névtelen

Az aluljárót egy alapmorajlás zaja és különböző ételek, penész és csatornaszag jellegzetes egyvelege töltötte be. Az emberek elszórtan ácsorogtak a peron területén és csendesen várták a metró érkezését. A fiatal generáció tagjai leginkább telefonjukba merülve töltötték ki az unalmas perceket, egyesek a nyomatott sajtó sorait fürkészték tekintetükkel, megint mások pedig társaságuk tagjaival vagy másodmagukkal cseverésztek, míg le nem járt az 5 perc, mely egyúttal a jármű érkezését is jelentette.

A szerelvény fülsértő visítással fékezett le a peron mentén. Az ajtók sziszegve kinyíltak, a várakozók pedig özönleni kezdtek befelé, dulakodást szítva a kifelé jövőkkel.

A tömegből kivált egy hölgy, aki közel se hétköznapi viseletével hamar magára vonta több ember figyelmét is, viszont akadtak olyanok is, akiket annyira lekötött a digitális média, hogy fel se tűnt nekik a különös jelenség, ami kiszúrta a szemüket.

Ám a hölgy látszólag észre se vette a rivaldafényt, mely rávilágított. Pusztán gondterhelten ledobta magát az egyik üres helyre és könnyáztatta arcát a tenyereibe temette.

Csodálatos selyem mennyasszonyi ruhája éles kontrasztban állt a koszos műanyag metró székkel. Szinte zavarta a szemét a vele szemközt ülő fiatal diáklánynak. Akaratlanul is gondolkodóba esett, hogy vajon mi történhetett és nem bírt tovább a füzetébe firkált jegyzeteire koncentrálni.

Látszott, hogy haját profi kezek dolgozták meseszép kontyba, arcát elsírt, szolid mégis megragadó smink takarta. Szőke hajában még ott csüngött az áttetsző fátyol, szemében pedig végtelen csalódás kavargott, akár egy háborgó tenger. Lehet, hogy közvetlenül az oltártól érkezett a bűzös aluljáróba?

A lány hirtelen ötlettől vezérleve letépett egy darabot a papír sarkából, majd sietős mozdulatokkal írni kezdett, de azért figyelt arra, hogy olvasható legyen. Alaposan megdolgoztatta eszét, hogy kitalálja, egy ilyen helyzetben, mi az az egy rövid, de mégis tökéletes mondat, ami, ha nem is feledteti el bánatát, azonban egy pillanatra felébreszti benne a boldogság szikráját.

Végül papírra vetett egy pár szavas idézetet, majd állásba emelkedve, kapaszkodóról-kapaszkodóra lendülve, pontosan a hölgy elé toppant és szó nélkül az ölébe ejtette a négybe hajtott papírlapot.

A hölgy értetlenül vette manikűrözött ujjai közé az apró üzenetet, majd bizonytalanul szétterítette azt és szemeit végigfutatta a rajta található egyetlen soron.

„Mosolyogj!- sose tudhatod ki és mikor szeret bele a mosolyodba"

A szavak hatására lassan apró, de őszinte mosoly kúszott a hölgy könnyáztatta arcára, viszont mire felnézett, hogy köszönetet mondjon, a lány alakja már régen beleveszett a felszállók és leszállók közt kialakult viadal porfelhőjébe.