Csak megírtam

Nem így

Sziasztok! 

Régen hoztam ide valamit ezért most megteszem. Csak egy kis szösszenet, megihkletet egy film. Remélem elnyeri tetszéseteket annak ellenére hogy kicsit összeszedetlen lett :) 

Akár egy balerina, úgy libbent fel fehér, virágmintás lenge nyári szoknyájában, színben passzoló lapos talpú cipőjében, szél fújta, hosszú szőke hajával az éppen a megállóba beguruló buszra. Köszöntő mosollyal az arcán felmutatta bérletét majd arcáról rögtön lehervadt a vidámság mikor szembesült azzal hogy az összes ülőhely foglalt. Nem szokott ezzel a járattal utazni, az a ritka eset vonzott ide hogy sietett haza, így meglepetésként érte hogy ilyen sokon járnak ezzel a busszal, ebben az időpontban.

Elkövette azt a hatalmas hibát amibe nő társaival együtt - hiába a figyelmeztetés - gyakran belesétál és az új cipőjében indult munkába mely, csodák-csodájára, minden ima ellenére, a nap végére feltörte a lábát. Ennek okán szívesen vette volna ha nem kell tovább ácsorogva tűrnie ahogy a cipő dörzsöli a sérült területet de az élet nem volt kegyes hozzá mely miatt csalódottan cövekelt le a középső ajtó, jobb szélső rúdja tövébe, ezzel egy látásra vele egykorú, szőke hajú, inget és farmert viselő férfi mellé kerülve.

Mindössze egy kósza pillantást vetett rá, után az ajtóra szegezte tekintetét és figyelte ahogy a busz elsuhan a házak mellett, viszont folyamatosan magán érezte az idegen tekintetét. Egy idő után már nem bírta tovább figyelmen kívül hagyni és abban bízva, hogyha rá néz akkor az idegen is elkapja a szemét, élesen rávillantotta tekintetét.

Amennyire nem érdekelte pár másodperce, most annyira nem bírta levenni róla szemeit ugyanis kiderült hogy az idegen nem is egy idegen. Felismerte benne azt a személyt, aki régen nagyon sokat jelentett neki és azóta se tudta kitörölni a nyomát a szívéből. Eszébe jutottak az általános iskolai emlékei és a bűntudat mely azóta mardosta a lelkét és mely rávette arra hogy hosszú évek után elkezdje keresni a férfit. Ám a keresés sikertelennek bizonyult, ő pedig egyszerűen feladta és elfogadta a tényt miszerint valószínűleg sose kérhet tőle bocsánatot. Most pedig ott állt mellette, teljes életnagyságban és megismerte holott már nem látták egymást...mióta is?

- Már 10 éve...- számolta ki gyorsan leforrázva miközben fülében visszahallotta saját gondolatit de nem női hangon. Hitetlenkedve bámult vissza a férfi kék szemibe akivel ugyanaz járt a fejükben.

- Úristen – sóhajtotta még mindig sokkos állapotban a nő. – tényleg te vagy az? – kérdezte bárgyún vigyorogva, vadul kapáló szívvel mire a szőke – aki az évek alatt aranyos fiúból sármos férfivá érett – egy sexy félmosolyra húzta ajakit.

Mindeközben a férfi is a hölgy szemrevételezésével volt elfoglalva. Már 10 éve se volt csúnya lány, várható volt hogy az évek csak javítani fognak külsején viszont arra nem számított hogy gyönyörűbb lesz mint valaha. Taknyos felsősként teljesen belevolt esve abba a finom hölgybe aki most előtte állt és ezen a hirtelen távozása mit sem változtatott. Fájt neki de továbbra se szűnt meg szeretni őt. Aztán telt az idő, a seb begyógyult és az érzések lassan halványodni kezdtek de sose tűntek el teljesen.

- Igen – felelte végül magabiztosan noha abban a pillanatban sebezhető volt mint egy gyönge pillangó – vártalak téged hétfőn, aztán kedden is, szerdán.... – törtek fel belőle a szavak és mire észbe kapott, már ugyanazt a rudat markolta mint a lány – eltelt 2 hét mire elfogadtam, hogy nem fogsz többé visszajönni – nem akarta mindezt a lányra zúdítani, tudata ellenére folytak ki az elfojtott érzelmek és gondolatok a száján.

A lány zaklatottan lélegzett résnyire nyílt ajkakkal miközben megszólalni se bírt. Évekkel ezelőtt egy kész szövege volt arra az esetre ha megtalálná a fiút most mégse bírt egy egyszerű sajnálom szót se kinyögni. Nem ringatta magát abban a hiú ábrándban hogy a fiú nem haragszik rá a tette miatt, viszont titkon bízott benne hogy a viszontlátás öröme miatt könnyebben megbocsájt neki. Mondjuk most se tűnt idegesnek, inkább mélységesen csalódottnak. És ez sokkal rosszabb volt.

- Úgy sajnálom – préselte ki magából és ez az a két szó elvette minden erejét, felemésztette azt a kevés levegőt is mely bent ragadt összeszorult tüdejében. Nehéznek érezte magát pont mint egy elefánt.

- Én is – bökte ki egy hosszú sóhajt követően – nem így kellett volna végződnie

Mert így jobb? – futott át egy cinikus gondolat a nő agyán majd fülébe bekúszott a hangosbemondó hölgy hangja. Az ő megállója következett. Reflexből tenyerelt rá a jelzőre mely pont keze felett helyezkedett el mire az ajtó fölé szerelt lámpa felvillant.

- A múlton már nem tudok változtatni – dünnyögte kissé ingerülten. Sokszor elképzelte ezt a pillanatot de közel se sejtette hogy ennyire nehéz lesz lenyelni ahogy a személy, aki valaha a legközelebb állt hozzá, neheztel rá. Még akkor is ha bőven rászolgált. – De kerestelek utána – nézett fel magabiztosan a férfira akinek arcán, az éles hangnem váltás következtében meglepetés tükröződött – mert bocsánatot akartam kérni, de nem találtalak, nem értelek el sehol! – mondta nyomatékosan egyenesen a férfi szemébe nézve

- Kerestél engem? – kérdezett vissza a férfi döbbenten. Úgy nézett mint aki nem tudja elhinni amit hall. Mintha olyan hihetetlen lenne a tény hogy keresték őt.

- Persze hogy kerestelek – válaszolt a lány lágy hangon. Már nyoma se volt az előbbi indulatnak.

A páros körül egy különleges atmoszféra keletkezett. Egy saját kis buborék amit bűn lett volna megtörni. A busz mégis megtette. Begurult a megállóba majd az ajtók sziszegve kinyíltak. Itt volt az idő hogy a lány leszálljon. De ezt abban a pillanatban rettenetesen nehezére esett megtenni.

Még egyszer utoljára felnézett a férfira, alaposan szemügyre vette és elraktározta emlékezetébe férfias vonásait majd csupán ennyit suttogott kettejük közé a levegőbe:

- Én se akartam hogy így alakuljon – aztán egy ugrással landolt a járdán. Az ajtók bezárultak mögötte, a busz tovább gurult. Az utolsó kép amit látott a férfiról, az első szerelméről, ahogy a busz ajtóra tapadva, kétségbeesetten nézi őt. Tényleg nem így kellett volna végződnie.