Csak megírtam

Rekviem egy szobáért

Sziasztok! 

Régen volt már itt bármi újdonság és mivel most egy olyan élethelyzetbe kerültem, mely rengeteg érzést ébresztett bennem, úgy döntöttem, beleöntöm őket egy novellába. Semmi mélyebb mondanivaló, csak egy kis szösszenet, mely nekem sokat jelent.Remélem elnyeri a tetszéseteket :) 

Fogadjátok tőlem nagy szeretettel az eddigi legszemélyesebb írásomat :)

Jó olvasást! :) 

------------------------------------------------------------------------------------------

Figyelem! 

Megtörtént események alapján íródott! 

A szobám padlóján ülve dobozolok. Üres karton dobozokba rámolom a múltam. Ragasztóval zárom el őket, mintha ezzel elkerülhetném az emlékezést. Évek óta érintetlen tárgyak régen eltemetett emlékeket hívnak életre, én pedig engedek az érzésnek. Háborgó lélekkel élem át újra a múltam apró pillanatait, miközben a dobozok egyre csak telnek.

A dobozok megtöltve, a polcok üresek, a szobámat egyre kevésbé érzem sajátomnak. A kék falak, melynek árnyalatát én választottam, a világos parketta, melyet a szüleimmel együtt raktunk le, a színben a falhoz passzoló függönyök, a szekrények, melyek 15 évig tárolták a számomra fontos tárgyakat, már többé nem keltik az otthon érzetét. Csak csupasz színes falak, üres polcok és egyszerű parketta.

Habár a szoba már üresen ásít vissza rám, a benne átélt emlékek nem fakultak az összecsomagolás hatására se. Én tovább állok, de a szoba örökké őrizni fogja az emlékeimet. Itt nőttem fel, formálódott a személyiségem, váltam azzá az emberré, aki most vagyok.

Innen indultam általános iskolába, középiskolába, majd egyetemre. Ide tértem haza minden délután, görnyedtem a könyvek felett és itt csomagoltam be a kollégiumi évekre. Ekkor dobozoltam életemben először, ám az a költözés nem bizonyult tartósnak. Fél év után érkeztem haza, szintén ide.

Ha ezek a falak beszélni tudnának, elmesélnék azt a rengeteg fájdalmas pillanatot, melynek szemtanúi voltak. A padló arról recsegne, miképp csuklottam össze életem legrosszabb időszakaiban, hányszor mostam fel róla a könnyeimmel keveredett vércseppeket és püföltem fáradt deszkáit dühömben. Ez a szoba tanúja volt életem minden összeomlásának. Akár szerelmi bánat, akár a magány, akár a társadalomtól kapott kegyetlen bántalmazás volt az ok, mindig itt adtam ki magamból a fájdalmam. Megviselt kék ágytakaróm megszámlálhatatlan alkalommal szívta fel sós könnyeimet.

Ez a szoba ismer engem. Jobban, mint a szüleim. Látott, amikor a mélyponton voltam és látta a felemelkedésemet is. Innen indultam útnak mikor a körülmények a zárt-osztályra szólítottak, és ide tértem vissza lelkileg megfáradva. Itt hevertem ki az ott töltött napokat és itt határoztam el, hogy egyszer és mindenkorra, végleg meggyógyulok.

Itt kezdtem új életet, többször, mint illett volna.

Itt írtam ki magamból a fájdalmamat hol cenzúrázatlanul napló formájában, hol általam alkotott karakter által regénybe ágyazva. Itt váltam íróvá és írta meg számtalan befejezett és félbehagyott történetet.

Itt pötyögtem be a gépembe annak a cikknek is a szavait, melynek az újságban megjelent változatát ennek a szobának a kék falára ragasztottam ki.

Ohh, ezek az egykor fehér kék falak....életem mennyi meghatározó eseményét kísérték figyelemmel. Láttak sírni, zokogni, nevetni és örülni. Láttak összeomlani és láttak épülni. Láttak a legnagyobb magányomban és láttak vendégeket fogadva. Az emberek, akiket egykoron lelkesen invitáltam be az életem egyik intim területére, már csak távoli ismerősök a múltból. Néhányra közömbösen, máskor halvány mosollyal, megint másokra sírással küszködve emlékezek vissza.

Mindent láttak, pedig 15 év alatt sok mindennel takartam őket. Posztereket rögzítő cellux darabokkal teszteltem a teherbírásukat. A Disney hercegnőket felváltották a Disney channel sztárjait ábrázoló képek, aztán mire észbe kaptam, már minden oldalról az One Direction banda tagjai mosolyogtak vissza rám. Feloszlásukat követően már túl fájdalmas lett volna fent hagyni a plakátokat, így helyükre London városát ábrázoló képek kerültek.

Ám a költözés miatt ők se maradhattak, már csak az utánuk maradt cellux nyomok törik meg a lecsupaszított falak egységes kék színét.

A falakról az ablakokra tekintek, melyek előtt ott lengedeznek a kék függönyeim. Az asztalra felállva elkezdtem szép sorjában leakasztani az anyagot a karnison billegő karikákról, miközben a kilátás újabb nosztalgia utazásra invitál.

Lelki szemeim előtt nem az üres udvart látom, hanem a megannyi pillanatot, melynek otthonaként szolgált. Látom a focizó szomszédjaimat, a tollaslabda mérkőzéseket, a vidáman fogócskázó kisgyereket, akik mára már kezelhetetlen tinivé cseperedtek. Látom magamat a fűben napozva könyvet olvasni és a barátaimmal hulla-hopp karikát pörgetve. Látom a kerti party-kat, a családi összejöveteleket és egy másodpercre még annak a fiúnak is felrémlik az arca, akibe éveken át szerelmes voltam. A közvetlen szomszédban lakott, korombeli volt, mégse lett belőle semmi. Talán jobb is így.

Látom a macskámat is. Ő tényleg a kertben tartózkodik a dobozolás pillanatában. Az egyik tuja árnyékában alszik. Őt is nehéz szívvel hagyom itt, de tudom, hogy a szüleimnél jó kezekben lesz.

Egy mély sóhaj közepette ugrom vissza az asztalról a földre, immár a függönyökkel a kezemben és hajtogatom bele őket az egyik dobozba. Az egyetlen doboz, melyben még van hely, az ágyamon pihen, a bútordarab pedig újabb emlékeket idéz fel bennem.

Magányos éjszakákon sírtam álomba magamat a paplan óvó takarásában, máskor pedig a párom védelmező karjai öleltek. Ez a szoba ismerte az összes férfit, aki valaha is fontos volt az életemben. Az egyikük után itt zokogtam, a másik éppen most hordja ki az autóba a már lezárt dobozokat.

Egy fáradt, de elégedett sóhajt hallatva nézek körbe az üressé vált szobán. Annyi új fejezet kezdtem már ebben a szobában, hogy azok már kitennének egy vaskos könyvet. Ideje, hogy végre új könyvet kezdjek egy másik lakás új szobájában.

Új szoba, új élet, új emlékek.

Potyogó könnyeim peregnek végig az orcámon, mialatt a kezembe az utolsó dobozzal még egyszer utoljára végig tekintek a szobán. Másodpercek alatt pereg le a szemeim előtt 15 év. 15 év, mely során kisgyerekből felnőtté váltam ezen falak között. Eljött hát annak a napja, hogy új falak között felnőtt emberből sokat látott idős hölgyé formáljon az élet.

Egy új kezedet - gondolom pozitívan, majd szép lassan behúzom magam mögött az ajtót.

Az emlékek megvárnak itt, de nekem most tovább kell haladnom.