A Démon Barátja

A pokolban (IV.Fejezet)

4.Fejezet A Pokolban

„ Tegnap este szörnyű balesett történt az Orive-t és a Prived-ot összekötő autópályán. Egy anyuka, és tinédzser fia este kilenc óra tájában a személygépjárműben ülve balesetet szenvedtek. A gépjármű a vizes autópályának köszönhetően megcsúszott és egy fának hajtott aminek következtében az autó felborult. A tinédzser fiú a szerencsének köszönheti hogy a becsapódás pillanatában kiesett a gépjármű ajtaján. Viszont édesanyja a baleset után pár perccel elhunyt. A fiút az oriveri pszichiátrián tartják megfigyelésre. A fiú még kiskorú, közeli hozzátartozók híján a gyámhatóság megoldást keres a fiú elhelyezésére [...] „ - Híradó   

Már nem érzem a nap sugarait az arcomon. Egy kórteremben vagyok, elzárva. Egy fémes ajtó választ el a sötét folyosótól. Úgy érzem magam, mint amikor a kezekkel teli folyosón jártam a látomásomban, akkor a való életben egy autó közeledett felém, de az anyukám megmentett.
Testem minden porcikája remeg és fáj. Folyamatosan csak anya szemei vannak előttem. A pillanat, amikor elvesztettem az eszméletem, és amikor felébredtem a csillagos eget bámulva. A közte lévő űrre már nem emlékszem. Viszont a sötét érzésre igen. A bennem lappangó dühre és haragra.
Azt kívántam bár véget vethetnék a saját életemnek is. Nem maradt senkim. Miért élek? Ezen gondolatok közben megszólalt egy hang.
- Élni vagy nem élni? Tudni vagy nem tudni? Látni vagy nem látni? – kirázott a hideg. Halk és suttogó hang, mintha csak a fülembe súgta volna ezeket a szavakat.
- Én próbáltam jelezni neked, hogy baj fog történi.... Szegény..... Marina... - Suttogta tovább. A hang mély volt, és még mindig a hideg rázott tőle.
- Te...te...te ki vagy? – Motyogtam, félve és rémülten.
- Ohhh...hát... nekem sok nevem van, de nemrég kiszemeltelek magamnak. Te mindig is... más voltál – ekkor előre lépet a sötét sarokból egy talpig fekete öltönyben lévő, sármos, középkorú és sötét bőrű férfi.

A kezeimmel szorosan megszorítottam az ágypaplant. Szemeimben félelem tükröződött.
- Nem kell félned, én nem foglak bántani. Segíteni jöttem. – Mondta, mire felpattantam az ágyról és szorosan hozzá közeledtem.
- Miben is akarnál te nekem segíteni? Ez a sötétség, és ezek a látomások mind igazak. Ugye? – Tettem fel a bennem lappangó kérdést.
- Csak próbálj meg egy kicsit lazítani. – Arcomra tette a tenyerét, majd magához ölelt. Aztán a fülembe súgott:
- Hamarosan felkelsz és otthon leszel. -  Majd égető, és roppant fájdalmas dolgot éreztem a nyakamon. Levette rólam a tenyerét, és láttam ahogy egy jelet perzselt a nyakamra. Oda kaptam, de már nem volt időm kivizsgálni mit is tett velem az, aki még most is csak ott áll és rám mosolyog. A földön feküdtem, és láttam amint elváltozik az arca. Szemei feketék lettek, fogai kihegyesedtek az eddig sármos férfi most egy szörnyé változott, mialatt a látásom egyre csak homályosabb lett.

Felkeltem. A kezeimmel végig tapogattam az arcom, és kinyitottam a szemem. A plafon olyan volt, mint rémálmaiban. A világítás piros volt, amit a lelogó lámpákból világította meg az amúgy korom sötét helyet. A falak rohadtak és véresek. A padló csupa rács és fém. Ez más érzés volt, mint amikor képzelődtem, vagy álmodtam. Ez az érzés valódi volt.
Felálltam és a testemet tapogattam. - Ez a valóság? – Kérdezgettem magamtól. Az orvosi köpenyemben kisétáltam a tárva - nyitva lévő ajtón. – Hahó! Van itt valaki? – Kérdezgettem, persze tudat alatt tudtam, hogy valószínű senki sem fog fel bukkanni. Ez a hely az volt, amiről vizionáltam, ez maga a pokol.
El sem tudtam képzelni azt a sok szörnyűséget, ami rám várhat ezen a helyen. Így gyorsan vissza rohantam a kórtermembe és vissza feküdtem abba a pozícióba, ahogyan felkeltem. Behunytam a szemem. Talán három percig is vártam, majd kinyitottam, de semmi. Rájöttem, hogy innen már nincs vissza út. Akárhol voltam a valódi világban már ott semmivé lettem. Ez a világ is valódi, és kézzel fogható, de mégis oly hihetetlen. Körbe mentem a falakon végig tapogattam minden gusztustalan részt, amikor is találtam egy lyukat. A lyukban egy kulcs volt, ami alatt egy cetli volt:
„Az elmét nyitja" – Még több rejtély, de a tehetetlenségben egyet tehettem és az a valamerre jutás. Vissza tértem a szörnyű folyosóra. Arra emlékeztetett, amikor a gimis folyósomon álltam. Leszakadt villanyok, és plafon. Vasajtók, és rácsos talaj. Kint a folyósón úttorlaszoló beteg ágyak, és eldöntött szekrények. Fogalmam sem volt merre megyek, de elindultam. A folyosó végén egy lift állt.
A liftet kulccsal lehetett kinyitni, aminek a helye a hívó gomb alatt volt. Ezt meg is tettem. A lift kinyílt én pedig szépen besétáltam. Az lift ajtó bezárult én pedig körbenéztem odabenn, mindenhol vérrel felkent szimbólumokat láttam. Sehol nem találtam viszont olyan vezérlő egységet, amivel elindíthattam volna a liftet
Felettem a lámpa ami már alig égett. El kezdett pattogó hangokat kiadni, majd teljesen elsötétült minden. Hallottam, ahogy a földre koppan valami. Tapogatózni kezdtem, majd mikor megkaparítottam hamar kitapintottam, hogy ez egy zseblámpa. Megfogtam, és bekapcsoltam mire kinyílt a lift ajtó.
- Egy újabb folyosó. – Mondtam magamban majd tüzetesebben megnéztem milyen folyosó is ez. A falakon most mozgó arcok jajveszékeltek, és kitágult szemeikkel engem bámultak. Egy ajtót pillantottam, meg amire a kulcson lévő szöveget írták fel vérrel. Benyitottam, és megfordulva a fejemet neki döntöttem az ajtóhoz. Amikor viszont megfordultam, kiugrott a szívem a helyéről. Egy székhez ragasztott nőt láttam, akinek a szemei, és szája teljesen be volt varrva. Az undoromat legyűrve újra ránéztem, ekkor ismertem fel, hogy ő a védőnő a gimiből. Azonnal oda siettem hozzá, mire ő mocorogni kezdett.
- Nem lesz semmi baj, ígérem. – Mondtam, de közben tudtam, hogy nem tudom már megmenteni. A lábai közt egy pisztolyt szorongatott. Nem volt mit tennem, nem hagyhattam szenvedni. Megfogtam a lábai között bújó fegyvert ő nem ellenkezett, tudta mire készülök, így valószínűleg nem volt ellenére. A fejéhez tartottam, de tétováztam egy kicsit, majd nagy levegőt vettem, erőt vettem magamon, behunytam a szemem és meghúztam a ravaszt. Éreztem, ahogy a vér rám fröccsen. Lassan kinyitottam a szememet és szemem elé tárult a borzalom.

Az iskola gyengélkedőjében találtam magam, a valódi világban. Kezemben volt egy pont ugyanolyan fegyver, és előttem a földön feküdt az iskolai nővér, körülötte egyre növekedő vértócsában, az arcát csak a golyó ütötte seb éktelenítette, varratoknak nyoma sem volt. A kezemből kiesett a pisztoly. Még mindig a pszichiátriai fehér köpeny ruha volt rajtam, ami csupa vér lett. Arcomra raktam a kezem, és nem tudtam elképzelni, hogy most mi legyen. Kinyitottam az ablakot és kimásztam rajta. Szerencsémre zuhogott az eső így lemosta rólam a vért. A fák között rohantam a házunkhoz. A nyakamon lévő égető seb viszont izzóan forrt úgy, hogy még az eső sem tudta lehűteni.
Mikor a házhoz értem gyorsan elvettem a küszöb alatti kulcsot és bementem a házba. Most jártam ott először anyám halála óta, de nem volt időm ezen rágódni. Egyenesen a fürdőbe siettem. Megmosakodtam, megborotválkoztam, felöltöztem.

Csöndben leültem a kanapéra, és azon tűnődtem hova tovább. Teljesen megörültem. Saját magamra és a többiek életére is veszélyes vagyok. Megöltem az anyámat, a védőnőt. – Miért? – szakadt ki belőlem a kérdés, melyet megállíthatatlan, fájdalmas zokogás követett, aminek a súlya alatt összegörnyedtem. Aztán éreztem, hogy egy kéz megfogja a hátamat.
- Nyugalom. – Habogta majd oda ült mellém. A pasas volt az. A szemeibe néztem.
- Te voltál az ugye? Te küldtél oda? Miért tetted? Miért csinálod ezt velem? – Mordultam rá.
- Ne legyél ennyire mérges rám, én csak utat mutattam neked. – Mondta és minden összeállt.
- Végig meg volt szállva a testem igaz? – Mire elmosolyodott a férfi.
- Okos fiú. Te egy szabadon választható porhüvely vagy. Bármelyik erős démon, bármikor átveheti a tested felett az irányítást. De én meg tudom akadályozni, hogy bárki ezt megtehesse, ha üzletet kötünk. Te visszakapod az életedet, cserébe én csak egy apróságot kérek. A pecsét ami rajtad van meggátolja hogy bárki is beléd szállhasson. Kivéve egy valakit... – Nem is kellet mondania tovább. Mindent megmagyarázott a dolog.
- Téged. – Mondtam. Majd elnevettem magam bánatomban.
- Megígérem, hogy nem szállak meg többé az engedélyed nélkül... és akkor áll az alku!? – Kérdezte fintori vigyorral. Szóval démonok, nem lepődtem meg, mert nem volt időm rá.
- Amíg megszállsz vissza kerülök arra a helyre? – A férfi arcára kiült az aggodalom.
- Milyen helyről beszélsz? – kérdezte őszinte meglepődéssel
- A leszakadt lámpák, a rohadt falburkolat, a rácsos padló. – A férfi megfogta a vállamat és mélyen a szemembe nézett.
- Te rajtam keresztül eljutottál a pokolba és vissza tértél? – A szemeim elárulták, hogy fogalmam sincs a helyzetről.
- Ezt nem sok ember tudja megtenni. - Úgy éreztem, hogy különleges vagyok, de inkább vissza adnám az ajándékot amit kaptam. Viszont az eszemben járt az anyukám.
- Te ölted meg az anyámat? – Tettem a fel a kérdést.
- Én csak azóta szállak meg mióta a pecsétet beléd égettem. Előtte nem én bélyegeztelek fel, és szálltalak meg. Az valaki más lehetett. Ha szeretnéd megtudakolom ki volt az és megölöm neked. – Tette fel az ajánlatot a férfi mintha ez egy minden napos dolog lenne.
- Nekem elég csak tudni hogy ki volt. Szeretném eltávolítani magamról ezt a bélyeget. Mindet megfogok tenni ha akarod ha nem. – Erre a férfi megszeppenve bele egyezett, hogy segít nekem. Persze egy szavát sem hittem el. Épp bele akart kezdeni egy újabb mondatba, amikor csengettek. A férfi elillant, mint a füst. Megnéztem az ablakból ki csöngetett, és láttam hogy Fred az így gyorsan oda siettem nagy levegő vettem és kinyitottam az ajtót félve, hogy valami furcsaság fog történni.