The Deadly Sister

Ch.13

Claire szemszöge:

Az út hosszú volt, de lehet, hogy csak az idő vánszorgása miatt tűnt annak, bármelyik is volt, akkor is elviselhetetlenné tette az egészet. Szinte remegtem az idegességtől. Szinte? Remegtem is. A kormányt egy jó ideje nem tudtam már tartani, így Bucky vezetett én pedig csak néztem ki az ablakon várva, hogy megérkezzünk. Néhány éve volt csupán, talán kettő, de nekem olyan, mintha évtizedek vagy századok lettek volna. Pontosan emlékeztem minden egyes percre, másodpercre, minden apró mozzanatra, fájdalmakra, örömökre és könnyekre. Nem volt olyan dolog, amely ne vésődött volna az elmémbe, melyet elveszni hagytam volna az emlékek tengerében, hogy csak nehézségek árán tudjam felidézni. Azokat a dolgokat amik Ott történtek velem mindig a felszínen tartottam, mert fontos volt, mindennek volt haszna vagy ami fontosabb, érzelmi értéke.

Az emlékek leperegtek a szemem előtt, mindegyik egytől egyig és amik a legfontosabbak voltak a számomra, azok a mostani "akciónkhoz" kapcsolódtak.

###
Két évvel korábban

Fel s alá járkáltam a szobának titulált cellámban. Nem lehet igaz! Nem történhetett meg. Ha megtudják végem van. Annyira ideges voltam, féltem. Fogalmam sem volt, hogy mit fognak velem tenni. A legkegyesebb büntetés az lett volna, ha megölnek, de tudtam, hogy nem úszom meg annyival és még elképzelni sem mertem, hogy mit tesznek majd Buckyval. Óvatosak voltunk mindig, de úgy tűnik, hogy ez nem volt elég, mégsem voltunk elég elővigyázatosak.

Az ajtó nyikorogva kinyílt én pedig helyből majd' a plafonig ugrottam. A szívem a torkomban dobogott, a levegőt pedig kapkodva vettem. Csak akkor lassult le a pulzusom, amikor megláttam, hogy ki lépett be. Egyből odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam.

- Jézus Claire. Mi a baj? - kérdezte Bucky miközben átölelte a derekamat. Nem bírtam tovább tartani magam, keserves zokogásba kezdtem. Bucky leült az ágyra, az ölébe húzott és elfésülte az arcomba logó tincsimet. - Claire! Claire mi a baj? Bántottak? - kérdezte ökölbe szorított kézzel én pedig a fejem ráztam. - Akkor? Claire kérlek mondj valamit! - könyörgött és próbálta letörölni a folyamatosan hulló könnyeimet.

- Bucky é...én...én... - dadogtam, de mondandóm újból zokogásba fullot. Szorosan hozzá bújtam és úgy éreztem soha nem akarom elengedni. Türelmesen várt, simogatta a hátam úgy próbált megnyugtatni. A zokogás hamarosan csendes szipogássá halt, majd teljesen megszűnt. Csöndben ültünk ott, nem szólva semmit, szinte meg sem mozdulva. A torkom összeszorult, úgy éreztem, hogyha akarnék se tudnék megszólalni. Annyira féltem attól is, hogy ő mit fog mondani és gondolni, féltem, hogy mi lesz a reakciója, mit fog tenni.

- Claire kicsim, mond el mi történt, tudod segítek. Együtt megoldjuk. Rendben? - nézett mélyen a szemembe.

- Ha megtudják megölnek - suttogtam rekedten és könnyeim újra folyni kezdtek.

- Mit tudnak meg? Hm? - tette két ujját az állam alá, hogy ránézzek, mivel folyamatosan próbáltam kerülni a tekintetét. Félve a szemébe néztem, majd vettem egy szaggatott levegőt.

- Terhes vagyok - leheltem ki alig hallhatóan és újra hozzá bújtam. - Én... Én...

- Csssssss - csitított. - Megoldjuk, minden rendben lesz - csókolt homlokon. - Nem hagyom, hogy bajotok essen.

És ez nyugtatott meg, a többes szám. Mindkettőnket védeni akart nem csak engem. Így is féltem, de már volt valami, ami tarthatta bennem a lelket, mert rajta kívül nem volt más támaszom csakis ő. Nem volt rajta kívül senkim már egy jó ideje és csak benne bíztattam.