Atlantisz - A tenger balladája

1. Fejezet

  Nem ez az első olyan napom, ahol az orvosok úgy tesznek, mintha véletlenül nem vennének észre, holott éppen előttük álldogálok, és hogy a nővérek egy kotnyeles kis taknyosnak tartanak. Nem ez az első napom, mikor a kórteremben a doki közli a szülővel, hogy súlyos a probléma. És végképp nem az első alkalom, hogy ordító gyerekeket kell vizsgálnom.
Ma mégis, úgy érzem, mintha életemben nem fogtam volna sose fonendoszkópot a kezemben.
- Ms. Cooper - szólalt meg mögöttem az infektológia egyik szakorvosa - tudtommal a branülszúrást már elsőéven megtanítják. Magának ez kimaradt volna?
- Nem doktor úr. - Ráncoltam a homlokom, miközben a sikítozó kislány könyökhajlatán próbáltam megtalálni egy szúrható vénát. - De annyira dehidratált, hogy nehezen látok bármit is.
- Drágaságom ne ficánkolj, a doktornéni nem tud így segíteni! - A fiatal anyuka megsimogatta a gyermeke szőke fejét, akinek már vöröslött a pofija az erölködéstől. - Kérlek, működj velünk együtt!
Nyilván nem így tett. Rugdalózott, ordított és alig kapott már levegőt. Kezdtem én is türelmetlenné válni, pláne a mögöttem lábával doboló doki miatt. Nem a legkedvesebb orvos volt, de szakmailag kiemelkedően elismerendő. Rengeteget tanultam tőle mindig, és odafigyelt arra, nehogy bármiről lemaradjak. De meg is követelte a kiválóságot.
Hiába akartam, nem tudtam megszúrni a kislány karját. Hatalmas sóhajjal eresztettem le a karom és dühös könnyekkel küzdöttem, amiért nem teljesítettem a feladatom.
- Adja ide.
Átadtam az infektológusnak a branült és csendesen végignéztem, ahogy a vénába szúrja a tűt. Minden baj nélkül. Anyuka hálás mosollyal pislogott rá és bizonyára nagy kő esett le a szívéről, amiért nem kell tovább nyomorgatnia a gyerekét.
Elköszöntünk és miután kiléptünk a folyosóra, az orvos felém fordult és nem engedett tovább.
- Minden alkalommal, ha gyermeknek tűvel kell kapcsolatba kerülnie, rettegnek és kétségbeesnek. - Fejével a kórterem felé intett. - A szülők pedig megijednek, mert a gyerek is fél. Mi, orvosok vagyunk azok, akikben támaszra lelhetnek ebben a helyzetben és nyugodt lélekkel bízhatják gyermekeiket ránk. Mert tudják, hogy megoldjuk. Tiszta fejjel és nyugodtan. - Bezárta az aktát, amibe eddig írt és most közelebb lépett hozzám. - Ha kétségbeesnénk mi is, mégis ki tudná biztosítani azt, hogy a kicsi meggyógyul?
Egy pillanatig azt hittem költői a kérdés, de végül válaszoltam.
- Senki.
- Úgyvan. A betegeknek nem még egy tucat sajnálkozó fazon kell, akik velük jajgatnak, és már előre festik az ördögöt a falra és pánikoltatják egymást. Nem. Nekik egy stabil támaszra van szükségük, aki nem cirógatja a lelküket, hanem határozottan vezeti őket annyira, hogy egyedül a felépülésükre kelljen koncentrálniuk. - Éreztem a gyomromban a görcsöt, amit a szavai hagytak. - Gondolja, hogy maga tud ilyen támpontot adni nekik? Mert ha igen, akkor nagyon remélem hamarosan ezt be is bizonyítja. Mert amit ott láttam bent, az ugyanaz a félelem volt, mint ami a szülő, vagy a gyermek arcára is kiült. Szedje össze magát, ebédeljen, és egy óra múlva keressen meg. Addigra megjönnek a laborok is.
- Úgy lesz. – Nem mondom, általános érzés a megalázottság orvostanhallgatóként. Sokszor nem kifizetődő ez az egyetem, hiába ajnároznak a rokonok, hogy így doktornő, úgy doktornő. Amit a hétköznapokban érzek az a puszta tudatlanság és stressz, hogy még többet kell tennem.
A menza viszont zseniális volt a kórházban. Mennyei ételeket készítettek és bármilyen diétát is folytatott valaki, az megtalálta itt a megfelelő fogást. Nem hiába volt megtelve mindig és kellett vadászni a helyekre. Szerencsére – ellentétben a betegekkel – mi, akik ott dolgoztunk kivihettük az udvarra az ebédünket, s ott fogyaszthattuk el, ahol kedvünk tartotta. Habár július volt, itt nem olvadtam bele a hófehér orvosi ruhámba. Alig érte el a hőmérséklet a 20 fokot, és az esőnek is nagyon lógott már a lába.
- Komolyan képes volt így leteremteni téged? – Vonta fel a szemöldökét az előttem ülő, velem egykorú – pontosabban öt perccel fiatalabb – öcsém. Szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint én, csak fiúban. Magas volt, szeplős és fehér bőrű, vörös haja pedig hullámokban bukott le a füle mögött. Egyedül a szeme volt kék, szemben az én zöld íriszeimmel.
- Hiába próbálsz vigasztalni, tudom, hogy az én hibám és megérdemeltem. – Leeresztettem a villát. – Komolyan Scott, egy rohadt branült nem tudtam beszúrni!
- Igen, ahogy azt is mondtad, hogy az a kislány három teljes napja nem ivott. Arról nem beszélve, hogy a kisgyerekek vénái sokszor szörnyen vékonyak és nehéz eltalálni őket. – Az öcsém szintén orvosnak készült és ugyanúgy, az Edinburghi Egyetemre járt, mint én. Annyi különbséggel, hogy szerintem fele annyit nem stresszelt. – Az az idióta Collins pedig egy felfuvalkodott hólyag. Nehogy elkezd ajnározni, dolgoztam már vele, de a szakmai tudása nem fogja palástolni a taplóságát.
- De én...
- Tia – fogta meg a kezem az öcsém -, te mindenkinél jobban megtanulod azt ami eléd kerül. És szerintem az ösztöndíjad is erről árulkodik. Senkise születik mesternek, valahol el kell kezdenünk. Türelmesnek kellene lenned magaddal szemben, mert mindenki mással az vagy.
- Valószínűleg ezért nem jut már nekem is belőle. – A szarkazmus gyakori fegyverem volt, ezzel tudtam a legjobban leplezni a csalódottságomat, vagy épp azt, ha el akartam magam sírni.
Most biztos mindenki azt gondolja, hogy egy depresszív sztahanovista vagyok, aki ráadásul pesszimista is. És valahol alá is írom ezt az elképzelést, de azzal a lábjegyzettel, hogy jó okom van azt feltételezni a világról, hogy semmi varázslatos és nagyszerű nincs benne. De erről később.
Hatalmasat dörgött az ég, a betegek és orvosok mind a felhők felé fordították a fejüket, a gyerekek pedig elkezdtek zokogni. Én kifejezetten élveztem ezt az időjárást, arról nem beszélve, hogy a huszonhárom évem alatt ehhez szoktam hozzá. Otthon pedig ennél csak rosszabb szokott lenni a vihar, itt teljesen kedves zivatarok vonultak át sokszor.
Már majdnem megkérdeztem az öcsémet arról, hozott-e esernyőt, vagy majd a buszig szét kell ázni, mikor egy civilbe öltözött csaj jelent meg és megcirógatta a vállát.
- Dr.Cooper, igazán hálás vagyok a tegnapiért... - A sűrű, fekete pillái közül szinte alig látszódott ki a barna írisze. – Remélem rendben vagyunk.
Nem is tűnt fel a mozdulat. Fel se kellett volna tűnnie, mégis majdnem dobtam egy hátast, mikor egy vaskos borítékot csúsztatott az asztal alatt oda az öcsém kezébe. Scott megszorította a borítékot, mintha a vastagságát akarná kitapintani és ártatlanul elmosolyodott.
- Öröm volt segítenem.
Nem beszéltek többet. Nem is kérdezték meg a másiktól hogy van, ahogy engem se méltattak semmi figyelemre. Egyszerűen tovább állt a lány, mintha mi sem történt volna.
- Na jó. – Ledobtam a villám és feltűrtem a köpenyem. – Ez mi a fene volt?
- Oh Lily? – Legyintett egyet. – Csak az egyik beteg, akit vizsgáltunk tegnap.
- Scott, tudod hogy urulógián vagy, ugye?
- Nők is mehetnek urulógushoz, nem?
- Igen, de nem egy olyan szakorvos tanácsadására, aki férfi prosztatákra specializálódott – ráztam rosszallón a fejem. – Komolyan, mit művelsz megint?
- Megint?! Nővérkém, ez sértő! – Drámaian a mellkasára tette a kezét, a borítékot pedig a saját köpenye zsebébe süllyesztette. – Ezt úgy mondod, mintha rosszfiú lennék.
- Tudnék éppen mesélni a rosszalkodásaidról. Gimiben egész sokszor kellett anyáéknak menni érted. Ha Mark nem a rendőrség kapitánya, lehet börtönben lennél már. – Valóban. Az öcsém sok port kavart a tinédzser életében. Legtöbbször verekedésekbe keveredett, de nemegyszer kellett részegen szobrokról, vagy idegen emberek kertjéből összeszedni. Scott tipikusan az a lázadó kamasz volt, aki csak azért sem hallgatott a tapasztaltabb felnőttekre és ki akarta élni magát. Ami sikerült is. Húszévesen már rég nem a pia, csajok és bulik érdekelték, hanem a jövője. Lehet ezért tudott ennyire kiegyensúlyozottan végigcsinálni egy fél orvosi egyetemet.
Hiába tért jó útra, azonnal kiszagoltam, ha valamiben sántikált.
- Most tényleg, mégis miért adott neked az a nő pénzt? Nem fogadhatsz el az orvos helyett semmit! Erkölcsileg ez egyáltalán nem helyes, ha pedig Bennett fülébe jut...
- Nyugalom – csitított Scott. – Ez nem olyasvalami, amiből kárunk lehet. És valamiből meg is kell élnünk. Tudod, hogy apára nem számíthatunk, anya pedig nem küldhet örökké lakbért.
- Ez egyáltalán nem mentség arra, hogy pénzt fogadj el olyanoktól, akik nem is a te betegeid! – Vicsorogtam halkabban, nehogy bárki meghallja. – Egyáltalán mit adtál neki cserébe?
- Szép időnk van ma is, ugye Cooperék?
Mindketten lefagytunk. Scott azért, mert a kezében szorongatta a borítékot, én pedig a hang miatt, ami megszólalt felettünk. Egyszerre néztünk fel az öcsémmel, de gyanítom, az ő légzése nem gyorsult fel.
Ugyanúgy, mint a többi doki, ez a férfi is hosszú, fehér köpenyt viselt, de alá inget és öltönynadrágot vett fel. Fekete fonendoszkóp lógott a nyakából, közvetlenül az ezüst színű névtáblája mellett lógott le az egyik szára, amin a következő felírat állt: Dr. Dominic Phoenix, szakorvos, patológia.
- Eddig az volt, de engedelmével, kitakarja a napot – vetette oda cseppet sem barátságosan Scott. Az asztal alatt hatalmasat rúgtam a lábszárába, mire dühösen ő is visszarúgott.
- Mindig is szerettem a skótok humorát, annyira különleges benne az az alig kirajzolódó él. – Dr.Phoenix jókedvűen rám mosolygott. Gyönyörű ajkai voltak és a fogai annyira ápoltak, ami egy orvoshoz illik.
- Milyen kár, hogy a kontinens ezt itt hagyta, mikor Amerikát gyarmatosították.
- Scott, ne beszélj baromságokat! – Oltottam le. Mindamellett, hogy teljesen hülyeséget beszélt, az öcsém dacból tette mindezt.
- Semmi baj Tia – a vállamra tette a kezét. – Ezt a szócsatát megnyerted Scott, és remélem holnap patológián is számíthatok ennyire gyors és velős válaszokra. A múltkori a keveset se közelítette meg. – Rosszindulatúan kacsintott egyet. – Elolvastam a jegyzőkönyved, amit a mikrobiológiához írtál. – Itt már hozzám beszélt. – Dícséretre méltó, megleptél, hogy ennyire jó vagy belőle.
- Köszönöm szépen doktor úr – bólintottam büszkén. – Az ön segítsége nélkül nem is lett volna ennyire remek. – A gúny a hangomban nem volt olyan tapintható, mint az előbb Scott esetében, de tudtam, hogy Phoenix érezni fogja. Ez a férfi volt a finom, de rendkívül metsző szarkazmus megtestesítője, így végre emberemre akadtam cinizmus gyakorlásában.
Scott hangosan felhorkant.
- Szívesen tettem, te is tudod. – Egy pillanatra se vette le rólam a szemét és csakis az enyémekbe nézett. Tetszett, hogy ennyire nyíltan képes az embereknek kinyilvánítani a véleményét, nem foglalkozott azzal, mit gondolnak róla. És ahogy tudott nézni...
- Tia, neked nem a szerológián kellene begyűjtened baba drazsét? – Törte meg a meghitt csöndet az öcsém. Orrba tudtam volna rúgni, de igaza volt. Bármennyire akartam, nem maradhattam, csak felvettem a tálcám és én is felálltam.
- Akkor viszont látásra doktor úr! Holnap találkozunk órán.
Elindultam Scott után, de Phoenix megtartotta a karom, hogy ne mehessek tovább.
- Mikor végzel ma?
Bátorság volt, de közelebb hajoltam hozzá, hogy csak ő hallhassa ahogy kimondom a szavakat és egy pillanat erejére, az ajkaira néztem. Hamuszürke szemei most is ridegek voltak, amit egyedül az az elbűvölő mosolya tudott enyhíteni.
Megnyaltam az alsóajkam.
- Mint mondtam... holnap találkozunk.