Mindennél Jobban /befejezett/

✴12. rész✴

Igen, a jó öreg iskola. Hát, igazából mindenki tudja, hogy nem a legszebb szó a világon, sőt, azt is, hogy az átlag ember nem igazán kedveli.
Csakhogy, a világon vannak nem átlagos emberek, akik nélkül mi sem élhetnénk, hiszen ki ne szeretné a bevágó tangás, cicanacis öreg néniket a boltokban? Ki ne szeretné a teletetovált testű/hátú/fejű, piercinges, kigyúrt "gorillákat", akikkel senki sem akar találkozni késő este egy sötét sikátorban? Ki nem szereti az ilyen "különcöket"?
Hát persze, hogy a tanárok!
Ki gondolta volna, de a szemüveges, ősz hajú, hajlott hátú, mégis méltóságos nénikék nem csípik azokat, akik kilógnak a sorból!?
(Remélem mindenki észerevette, hogy az előbbi pár mondat telis-tele van szarkazmussal!)
Hát, én személy szerint inkább a beilleszkedést választom, mintsem, hogy kiutáljanak a külsőm, vagy akár amiatt, ami vagyok. Tudom, tudom, nagyon egyedi, de azért... Emberek... Valljuk be magunknak, hogy senki sem akarna egy olyan életet élni, ami tele van fenyegetéssel, veszekedéssel, kibeszéléssel, kiközösítéssel, depresszióval, önbizalomhiánnyal, magánnyal.
Ismerem, mert átéltem. Tudom, milyen, ha kiutálnak azért, ami vagy, nem fogadnak el saját magadként, kibeszélnek, majd végül a szemedbe mondják, mire teljesen összeomlasz.
Nem túl kellemes.

Na, de kíváncsi vagyok, hogy az iskolától hogyan jutottunk el a depresszióig?! Látjátok, erre jó a suli... XD

Az épületbe belépve magamba szippantottam a Sashegyi szokásos reggeli szagát. Mindenki sietett valahova: volt, aki épp a technika órájáról késett el, volt, aki a mosdóba igyekezett, aki egyszerűen csak futkosott a folyosón, aki az igazgatónő elől bújkált, hogy rajta ne kapják a cigarettázáson, mert azért valljuk be, elég büdös volt, üvöltött róla, hogy dohányzott...
A tantermünkbe érve leültem a padomhoz, és elővettem a nyelvtan cuccomat.
- Minek az? Matekkal kezdünk! - figyelmeztetett Chris a padomhoz lépve. Kelletlenül felnéztem rá, és rávillantottam egy gúnyos vigyort - akkortájt nem voltunk jóban.
- Valószínűleg nem vagyok olyan hülye, hogy öt vagy több hónap alatt nem jegyzem meg, hogy mi az első óránk, de azért kösz. - zártam le, mire hátat fordított nekem, és visszaült a padjába.
Mióta Emily kórházban van, nem a legjobb formámat hozom. Goromba vagyok az emberekkel, nem figyelek oda a tanulásra, és kevesebb időt töltök közösségben. Nem vagyok a szüleimmel, elhanyagolom a bátyámmal való kapcsolatomat. Az egyetlen dolog - vagy inkább személy - ami - vagy aki - még "életben tart", az Adam. Nélküle nem élnék túl egyetlen napot sem... Ha nem lenne, valószínűleg már belefolytottam volna magam egy kanál vízbe.
- Hé, Chris! - kiáltottam a srác után. Kelletlenül felém sandított.
- Nem akartam. Sajnálom. - Közelebb jött hozzám, és magához szorítva megölelt.
- Semmi gond, tudom, hogy nehéz most neked. Nyugodj meg! Itt vagyok! - ismételgette, mert könnyeim potyogni kezdtek, és biztosan megérezte ezt. Megnyugtató volt, ahogy ott álltunk így az osztályterem közepén. Persze, mindenki minket figyelt. Szinte éreztem a hátamban a megvető, valamint a helyzetemet átérző pillantásokat egyaránt.
- Khm. - köhintett valaki mögöttünk. Hátrapillantottam, és megláttam, amint Evie toporog ott, az ajtó felé bökdösve a fejével.
Mivel elképzelni nem tudtam mit akarhat, vágtam egy grimaszt, elengedtem Christ, és odamentem Evie-hez.
- Mi van? - Felém fordult, megfogta két kezével a vállaimat, és még egyet bökött a fejével az ajtó felé.
Odapillantottam, és megláttam Adam kétségbeesett, de leginkább csalódott arcát. Nem értettem mi oka van, hogy ilyen fejet vág.
Felém intett, hogy menjek ki hozzá a folyosóra. Két másodperc múlva ott álltam előtte, de meg se mukkant, csak elindult a tornaterem felé, gondolom valami nyugisabb helyet keresett a beszélgetéshez.
Amikor a Gépterem mellé értünk és meggyőződött róla, hogy senki nincs körülöttünk, megállt, és a falnak támaszkodott. Imádom, hogy ilyen laza...
Pár percig nagyon kellemetlen hangulat uralkodott közöttünk, ugyanis egyikünk sem szólalt meg.
Adam a padlót bámulta, én meg vagy őt, vagy az ablakon át az udvaron játszó kisgyerekeket.
- Szeretném, ha amikor szomorú vagy, nem ölelgetnél Christiano-hoz hasonló kölyköket. - jelentette ki végül Edy, a kölyköket szót hallhatóan kiemelve.
- Ne legyél rasszista! - vágtam oda neki frappánsan. Magam sem tudom, ezt miért mondtam.
- Nem azért mondom, mert ez a srác roma. Azért mondom, mert... Ahhw... - Elcsuklott a hangja. Közelebb léptem hozzá, mire rám emelte tekintetét. Láttam rajta, hogy nem boldog. Hozzábújtam, és ő jó szorosan megölelt. A arcomat izmos mellkasába temettem, és belélegeztem kellemes illatát.
- Nekem te vagy az első és egyetlen. - mormoltam neki.
- Ugyanígy érzek. Csak nem volt jó érzés látni. - mondta komoran.
- Megértelek, Adam. Sajnálom. Ha zavar, tartózkodom ettől a jövőben. - sóhajtottam.
- Semmi gond, csak megijedtem. Tudod, hogy az önbizalmam nem a legnagyobb mostanában.
- Szerelmem, nem értem miért, hiszen én mindennél jobban szeretlek, ez így van jól, és más nem is kell! - nyugtattam. Magam is meglepődtem, a hangom remegett.
- Aggódom érted. Mostanában nem vagy teljesen jól. Emily miatt van? - Ijesztően nézett rám.
- Nem tudom.. Nem vagyok önmagam. Rosszul vagyok, sírok esténként, romlottak a jegyeim, mogorva, rosszkedvű vagyok. Megbántom a nekem különösen fontos embereket, köztük téged is. - Eltolt magától annyira, hogy a szemembe nézhessen.
- Kicsim - szólalt meg -, velem ne foglalkozz! Teljesen megértem a helyzetedet, én is átéltem már. Az ne érdekeljen, hogy megsértődök-e, hiszen soha nem tudnék rád haragudni.

Halihó:D
Mizujs van, gyerekek??;)
Tudom, tudom, régen volt rész, ezt az egyet jó sokáig írtam..
Ezzel sem nagyon halad a sztori, de legalább itt van😂
Az elejére kaptatok egy kisebb ismertetős-elbeszélős-dumálgatós részt, remélem tetszeni fog nektek:P
Na megyek, tesi órám lesz, szerintem Netfit-ezünk XD
Peace✌