-A nevem Samatha Wray. 18 éves vagyok, most költöztünk ide Londonból. Anyámmal és apámmal élek a külvárosban. Leülhetek? -Fordulok a tanárnő felé. Az idősebb nő -vagyis inkább hölgy- szélesen mosolyogva bólint, egy heves mozdulattal a hátsó padok felé int.
-Foglalj helyet, kérlek! -Csicsergi magas hangján, én pedig megindulok a sarok felé.
Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket, szinte égetik a bőrömet. Lassan leereszkedem a helyemre, leghátul az ablak mellé, majd elbarikádozom magam a táskámmal. Nem akarok és nem is fogok barátkozni senkivel.
Legalábbis azt hittem.
-Szia! -Fordul hátra hozzám az előttem helyet foglaló srác, óriási jégkék szemeivel rám pislog. -Nem ülsz mellém? -Paskolja meg maga mellett az üres széket.
-Nem. -Közlöm egyszerűen, előveszem rongyosra olvasott könyvemet és folytatom, ahol abbahagytam.
-Miért nem? -Faggat tovább a fiú, mire veszek egy mély levegőt.
Csak nem hagy békén.
-Mert. -Nézek a szemeibe amolyan "tűnj el vagy meghalsz" tekintettel, de ő csak vidáman vigyorog rám idegesítően fehér fogaival.
-Az nem válasz. -Jelenti ki. A következő pillanatban kikapja a kezemből a könyvet, mielőtt tiltakozni tudnék, és belelapoz. Idegesen felsóhajtok, ujjaimmal a padon dobolok. Semmi értelme utána kapkodni, csak feltűnést keltenénk, attól meg egyenesen rosszul leszek.
-Nem rossz! -Teszi vissza az asztalomra. -De foglalkozhatnál inkább velem is! -Vigyorog rám ismét.
-Nem. -Ismétlem meg, ezúttal keményebben, és elbújok a könyvem mögött. Nem akarok vele beszélgetni, de csak nem tágít.
-Miért nem? -Les be a lapok felett, szőke tincsei a lapokra hullanak.
-Nem akarok! -Csattanok fel, az osztályra néma csend ül. Elmotyogok egy halk elnézést, lejjebb csúszom a székemben.
Ez viszont megtette a hatását. A srác sértetten előre fordul, és nem is szól hozzám óra végéig.
Hála Istennek.
