Az iskolapadban ülve meredtem magam elé. Mrs. Choi, a matektanár még az utolsó tanítási napon sem lazított, most is ott állt a táblával szemben és szüntelen körmölt a fehér krétával. Az óra szerint még 20 percnyi szenvedés várt rám, és ezzel együtt az osztályomra mielőtt szabadok lehetünk. Körbenéztem a teremben. A tanulók nagy része hozzám hasonlóan a lehető legkultráltabban próbált unatkozni, kivéve egyvalakit. Jól ismertem őt. Kim Seokjin. Mindig tanult, mindig készült. Tökéletes akart lenni, és az is volt. Telt ajkait enyhén nyitva tartotta koncentrálás közben és néhány kósza hajszála összevissza állt. Vonzónak tartottam...még két évvel ezelőtt, most csak a tömény undor fog el ha rá nézek. A füzete és a tábla között kapkodta a tekintetét és sebesen másolta a bonyolult egyenleteket. Fintorogva elkaptam a fejem és ismét az órára pillantottam, majd feladva az idő felgyorsítását lehajtottam a fejem a padra és mély álomba szenderültem. Éles csengőszóra eszméltem fel az álomvilágból. Egy kisebb fáziskésés után pakolni kezdtem. Összeszedtem a teremben hagyott cuccaimat. Pakolás közben egy pillanatra elfogott valami különös érzés, de nem törődtem vele, csak folytattam a szekrényem kiürítését. Mikor végeztem, elindultam kifelé, azonban az ajtóban megtorpantam. Lassan megfordultam és végignéztem a padokon, a régi enyhén szakadt heverőn, a félig elhervadt virágokon, a faliújságra kitűzött plakátokon, a táblán, majd a tekintetem megállapodott egy bizonyos kerek szerkenytűn. Az óra. Éveken keresztül csak bámultam és könyörögtem neki: „Járj gyorsabban!". És most, az utolsó napon, az utolsó percben, egy teljesen új élet előtt állva csak annyit mondtam: „Ez is eltelt". Egy utolsó pillantást vetve rá, komótosan kisétáltam a nyitott ajtón az üres folyosóra. Lassú léptekkel végigjártam az egészet. Néha megálltam egy-egy festmény előtt és alaposan szemügyre vettem azt, ami mellett éveken keresztül csak elsétáltam. Végül a ballagási tablóképek előtt megállva egy könnycseppet hullajtva megelégeltem emlékeim aljas támadását. Egészen a párom lakásáig futottam. Hármat kopogtam az ajtón és vártam, hogy kecses alakja megjelenjen előttem. Nem kellett sokat várnom, ugyanis Min Yoongi ott állt előttem egy kopott farmerban és egy fehér pólóban erősen fürkészve az arcomat.
-Esetleg be is jössz vagy csak álldogálsz ott?- húzta játékos vigyorra a száját, majd mikor feltűnt neki, hogy nem vagyok túl jó kedvemben elkomolyodott. Behúzott az ajtón és szorosan magához ölelt. Mélyen beszívtam kedvesem mámorító illatát miközben elköszöntem a régi önmagamtól. Valahol messze járt már, talán külföldön, talán csak a szomszéd utcában, nem tudom meg azt soha. Ő már a múlté. Kijelenthetem, hogy most vagyok önmagam. Most vagyok Jeon Jungkook. Yoongi eltolt magától, hogy ajkamra marhasson. S szinte zárásként, a szerelmem csókja elfeledtette velem a múltat és vele azt aki voltam. Ő emelt ki a pokolból és juttatott el a mennybe. Min Yoongi az én angyalom.
Hali kedves olvasó!
Ha tetszett ez a kis szösszenet és bővebben érdekel a történet, akkor ajánlom figyelmedbe a „This is me, Jeon Jungkook” című fanficimet aminek ez az egyperces volt az ihlete.
Remélem vetsz rá egy pillantást^^
Ririn~
