All Hope Is Gone | Supernatural FF (HU)

Harmadik fejezet

Meglehetősen kifáradtam a tegnapi nap után. Átöltözni sem érkeztem, fél percembe se telt és rögvest elaludtam. Az ajtóm se zártam be, a lámpák még világítottak. Már csak az a tény, hogy élet-halál a tétel, teljesen lefárasztja az agyam. Talán külső szemmel, vagy más vadászoknak nem tűnik kimerítőnek, ha értesz hozzá és nagyon profi vagy benne. De.

 Az ilyesmi nem játék. 

 Sose becsüld túl önmagad. 

 Nem tudsz elbánni akárkivel és akármivel, ez tény. Így vesztette életét Sergey is.  

Az egész akkor kezdődött, amikor Susan örökbefogadott egy árvaházból. Elmondásai szerint én voltam a leglelkesebb, szimpatikusabb és energikusabb az összes többi kölyök közül. Kellett neki haza egy magamféle "gyerek", aki (háttér)zajt keltett, és nem tűnik tőle olyan lehangoltnak és üresnek a ház. Magányos volt, ő nem szülhetett. Biztos rossz lehetett, de nem örültem, hogy én voltam neki.

Amikor hazavitt magához, már az első nap a szomszéd kislánnyal próbált meg összebarátkoztatni, mint minden tapasztalatlan anyuka. Én először nem voltam benne, hiszen az árvaház elkönyveltetett velem minden rossz dolgot és tapasztalatot a gyerekekkel kapcsolatosan: irigyek, önzőek és hihetetlenül naivak. Végül, valahogy, mégis összebarátkoztunk Gigivel. 

Már kicsit nagyobbacska voltam, benne voltam mindenféle csínyben. Mint például, miután Susan lefektetett aludni, nem aludtam el. Mekkora gengszter voltam. Az orromig húztam a paplant, az ajtónak háttal fordultam, majd meg sem moccantam, ameddig biztos nem voltam abban, hogy Susan nincs a környéken. Nem sok idő telt el (általában), körülbelül húsz perc múlva kiosontam a konyhába, onnan a nappaliba. Mindig hallottam más emberek hangját is a nappaliból, és kíváncsi voltam, hogy Susan kivel beszélhet késő este. Kiderült, hogy véres krimiket és horrorokat nézett. Nehéz volt rájönni, tényleg. 

***

Körülbelül nyolc éves lehettem. 

- Gigi! Gigi! Gigi kelj fel! - ordibáltam, miközben Sergey ablakánál kopogtattam egy kora reggel. A fű még nedves volt, a levegő hasonlított a hegyi levegőre. 

- Mit művelsz? Mit csinálsz itt ilyen korán?- nyitotta fel ablakát Gigi, közben a szemeit dörzsölte. 

- Gyere ki! Gyere már! Mondok egy titkot! - ugrándoztam. 

- Jövök - mondta Gigi, majd el is tűnt az ablakból. Fél perc múlva a bejárati ajtójukon jött ki mezitláb, kócos hajjal. 

- Tudod mit láttam este? - közelebb mentem Gigihez és a jobb kezem a füléhez tettem, majd suttogni kezdtem. - Képzeld el, Susi néni a tévében olyanokat néz, amikről én meséltem neked! A szobámban az a fekete izé, ami az ágyam fölött van este! Az ment a tévében! 

- Tényleg? Tyű - ámult-bámult Sergey. 

- Ma este megkeressük? Ma este megkeressük! Láttam a tévében, hogy kell őt elküldeni! De segítesz? Segíts! - Gigi bólintással válaszolt. Nagyon igzatott voltam emiatt. Pedig nem kellett volna. 

Itt kezdődött el a rémálmom, ami a mai napig sem ért véget. 

Öt évesen vadászni? Méghozzá kislányok? Ki hallott még ilyenről? Főleg, hogy az egész hülyeségből kezdődött el. Vagyis, részben. És még én vezettem bele ebbe Gigit, pedig ő nem volt sem kísértés, sem bármilyen veszély alanya. Úgy érzem, én vagyok a hibás a haláláért. Susanről nem is beszélve. Ha nem leselkedek utána pizsilövés után, (remélem) még élne! Utálom magam emiatt. 

 ***

Már nagyobbacskák voltunk. Alternatív módszerekkel vadásztunk: konyhakés, konyhasó, gyerekcsínyek. A latin órák hirtelen értelmet kaptak szemeinkben, hiszen másképp halvány lila gőzünk se lenne, hogy melyik ördögűzés mit jelent, hogy ejted ki és mi haszna van. Minden nap elhangzott köztünk a következő párbeszéd:

- Nem tudsz valakit, aki szerezhet nekünk egy puskát? Vagy valamilyen más fegyvert?- kérdezte Sergey az ágyamon fekve, egy történelmi könyvet lapozgatva. Nem olvasott bele, csak hajtogatta a lapokat jobbra-balra.

- Nem. Pedig kerestem is! Az iskolában, az utcán, mindenütt. Elküldtek az anyámba, amiért ilyen hülyeségekről hablatyolok nekik! Pisis, dedós kislánynak neveztek - mondtam ingerülten, miközben a fotelom karjait kapirgáltam. 

- De akkor kérjünk meg egy rendőrt! Ő biztos segítene nekünk, ez a kötelessége - állította ki Gigi.

- Nem az a kötelessége, hogy negyedik osztályosoknak adjon fegyvereket, Gigi! - szóltam rá. - Meg amúgy is, ki a lótúró hinne nekünk?

- Igazad van - sóhajtott. 

Aztán eljött a nap, amire senki sem számított. Úgy véltem, hogy meg tudom védeni Susant, mivel a hülye fikciós filmjei kiképeztek engem; de mégsem. Sajnálatos módon álmomban nem tudom őrizni Susant. 

Tizenegy éves voltam, amikor egy hétköznap reggelén Susanre leltem a földön heverve, halottan. Az egész nappali padlózata véres volt. A borjúszőnyeget belepte a vér. Az első reakcióm az volt, hogy tátott szájjal rohantam Susan holtteste felé, mint egy idétlen; aztán jöttek a könnycseppek. Méreg, aggresszió, feszültség volt bennem, de ezt levezettem pár könnycseppen keresztül. Megfogtam Susan vállait, rángatni kezdtem, pedig tudtam hogy semmi értelme. Megnéztem a pulzusát, semmi. Lélegzett-e? Vajon. Ahogy közelebb hajoltam a mellkasához, egy erős bűzt éreztem: kén. Ó, hogy az a rohadt kén. Egy cetlin keresztül üzentem Sergeynek, hogy találkozzon velem a város végében lévő dohányüzlet mögött, este tízkor, majd Sergey ablakpárkányára tettem egy tégladarab alá, nehogy elfújja a szél. Összecsomagoltam egy babakék hátizsákba, megnéztem a cipőtalpaim, hogy véresek-e, majd sírva futottam végig az utcán, ameddig egy fűzfához nem értem. Ledobtam a táskám majd lelöktem magam a fa mellé. Tenyereimmel takartam az arcom, és annyira bőgtem, mint még soha.

Egy tiszteletreméltó vadász folytatja a nyomozását/vadászását egy családtag rejtélyes elhalálozása után, de én nem tettem. Elmenekültem a világ elől, amiben Sergey is közreműködött. 

Aznap este, mint megmondtam neki, eljött a dohánybolt mögé. Látta, ahogy könnyek csorognak végig az arcomon, és kapkodok a kezeimmel hogy letöröljem őket. A tréningfelsőm már teljesen elázott a könnycseppjeimtől. Sergey lelökte a táskáját az enyém mellé, leült mellém, majd átkarolt és ő is elkezdett sírni.

- Nem a te hibád, Chelsea, ne aggódj! Megfogjuk azt a szarkeverőt, és elbánunk vele! Meg tudjuk csinálni, én bízom bennünk! - hangsúlyozta ki az utolsó szót Gigi.

- Nem, az nem lehet - szipogtam. - Nem akarok a múltnak élni. Embereket akarok menteni, nem egy halott emberen rágódni életem végéig - mondtam dadogva. Csodáltam is, hogy-hogy Sergey értette amit nyögdécselek sírva.

- Megértem. Én mindig támogatni foglak, együtt leszünk vadászok! - bíztatott Sergey.

- Ennél többre lesz szükségem - most aztán nagyon mohónak hangzottam. Mélyen a szemébe néztem, asszem vette az adást. - Én itt hagyok mindent. Az utca gyereke leszek felnőtt koromig. Azt szeretném, ha ezesetben sem hagynál cserben - egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

 Sergey először kikerekedett szemekkel nézett rám. Elképzelhetem, mi volt abban a percben csóró fejében. Hogy hagyja el a családját szótlanul? Hogyan szökjünk meg úgy, hogy a rendőrség ne találjon ránk? Összeszorította ajkait, majd megölelt.

- Hogy hagynálak cserben? - felelte.

A mai napig is együtt vadásznánk, ha nem alkudott volna démonnal hat éve. Az én életem árán múlt az ő élete. Egy éve viszont végeztek is vele a pokolkutyák. Addig a napig együtt mentettünk életeket. Azon a napon, hat éve, ő mentette meg az én életem.

"Hogy hagynálak cserben?"

 Miattam halt meg, mint Susan. Balszerencsehordozó ami vagyok.